26. rész - I killed the love

A zenét feltétlenül hallgassátok meg hozzá! :)

Ajakai erőszakosan tapadtak az enyémre, de most valahogy nem erre vágytam. Undorodtam magamtól és ettől a lánytól is. Én ezt nem akartam, semmi közöm nem volt hozzá. Indulatosan löktem el magamtól, talán kicsit túl durván is, de nem érdekelt. Ő csak egy lány volt a sok közül, engem viszont Katzie várt valahol. Ő nem ezt érdemelte.
Láttam, hogy nem messze tőlünk Bill mutogat nekem vadul, hogy mozduljak rá a csajra, de Katzie pillantását is elkaptam. Mindent látott. A szemei elárulták.
Mozdulatlanul meredt előre, fájdalmas tekintettel. Azt hittem összeesik. Nem mertem odamenni hozzá, nem volt hozzá elég bátorságom. Bárcsak megtettem volna.
Minden szó nélkül kirohantam a hátsó ajtón, távol mindentől és mindenkitől.
Egy kialudt utcalámpa melletti falnak dőltem és rágyújtottam, miközben próbáltam összeszedni a gondolataimat. Tudtam, hogy Katzie másképp gondolkodik, mint a többi nő, de nem játszhattam vele. Muszáj lesz elmagyaráznom neki, hogy mi történt. És bocsánatot kérnem.
Eldobtam a cigi csikket, vettem egy mély levegőt, majd lassan kifújtam. Éreztem a hideg falat a hátamon és az ujjaimon, de nem volt elég erőm, hogy ellökjem magam. Féltem, hogy elveszítem Őt.

Dühösen fújtatva kivágta az ajtót és szinte azonnal megpillantotta az árnyékba burkolózó sötét alakot. Az alak egyedül, némán állt a falnak támaszkodva, valószínűleg a csillagos eget csodálta. Katzie egy pillanatra megtorpant. Szinte érezte, ahogy az agyát egy nehéz, fekete köd lepi el és iszonyatos tempóval pumpálja belé a haragot, akárcsak egy dühös kígyó méregfoga.

Lassú, hangtalan léptekkel sétált az árnyékhoz, majd akárcsak egy éhes vadállat karmai, úgy tapadtak ujjai a sötét alak nyakára. Katzie szemei gonoszul megvillantak az utcalámpa fényében, majd újra sötétbe borultak. Talán az volt az utolsó, amit az áldozata láthatott. Egy gyilkos villanás, ennyi jutott neki. Még csak nem is védekezhetett, esélye sem volt. Katzie kezei egy súlyos vasbilincs gyorsaságával csaptak le. Nem is érzékelte azt a hatalmas erőt, amivel szorította, csak ösztönösen, mély, szinte már állati érzéseire hagyatkozott. Megszűnt a tér és az idő, fogalma sem volt meddig tartotta markában a gyűlölt személyt, akinek bűnhődnie kellett, egyetlen ártatlan csókért. Legszívesebben ordított volna. Ki akarta adni magából az összes szenvedést, amin át kellett mennie, az összes utálatot, amit kapott. Az áldozatával együtt akart sikítani egy velőtrázót, egy utolsót, egy végzeteset, de ahogy az árnyéknak sem jött ki hang a torkán, úgy neki sem. Néhány perc múlva érezte, hogy az áldozat kétségbeesett kapálózása egyre erőtlenebb, az ellenállása gyengülni kezdett, míg végül teljesen feladta. Nem mozdult többé.

-Szólalj már meg! – vágta dühösen a falhoz az élettelen testet, mintha attól választ kaphatna.

A csontok hangosan csattantak neki a betonfalnak. Katzie érezte, ahogy ujjain végigcsorog a meleg vér.

-Miért? Mond meg! Miért kellett ezt tenned?! – kiáltotta egyre kétségbeesettebben, szinte már hisztérikusan.
Az összetört rongybaba újra a falhoz préselődött. Minden egyes csont roppanása egy elégtétel volt Katzie-nak. Lihegve kapkodta a levegőt attól a hatalmas mennyiségű indulattól, ami a mellkasában tombolt. Ki akart szabadulni.
Újra és újra a hideg falhoz csapta, míg végül ujjai remegve csúsztak le áldozata nyakáról. Az üres utcában fülsüketítően visszhangzott az utolsó reccsenés és a lány zihálása. Egy pillanatra, mintha minden megdermedt volna, mintha mindenki a lassan összecsukló testet gyászolná. Az élettelen alak térdre rogyott, majd tompa puffanással lefeküdt a betonlapokra. Arcát megvilágította a fény, most már tisztán lehetett látni. Hideg fém piercingjén megcsillant az utcai lámpa világossága, de az alak mozdulatlan maradt, nem mosolyodott el.

Katzie hirtelen összeesett. Lábai nem tudták megtartani a rázkódó lányt. Egész testében remegett, képtelen volt felfogni, amit lát. Kezeit az arcára szorította, képtelen volt elviselni a látványt, de ugyanabban a másodpercben rémülten el is kapta onnan. Ujjai között még mindig ott csordogált a vér, lassan végigfolyva a csuklóján, egészen a könyökéig. A ruhája is vérben úszott. Ott volt rajta, égette a bőrét, meg akarta fojtani.
Katzie sikítva próbálta letépni magáról a ruháit, de már nem volt benne annyi erő. Tehetetlenül küzdött önmaga ellen, míg végül teljesen kimerülve hanyatlott a halott testre, a szerelmére.
Tom Kaulitz feküdt a földön. Koponyája megrepedt, kifejezéstelen arca vérben úszott, karjai csúnyán lehorzsolódtak. Rideg volt, mozdulatlan és érzelemmentes. Ez a Tom idegen volt Katzie-nak. Megrémisztette, hogy a fiú így viselkedett vele… hogy meg sem próbálta átölelni. Mintha haragudna rá.
Várta, hogy Tom felkeljen, elmosolyodjon és hazavigye innen, erről az ijesztő helyről. Bízott benne, hogy a fiú újra a régi lesz, hogy megint olyan szeretetteljesen néz majd rá, mint előtte senki más. De ez nem következett be. Tom Kaulitz halott volt.
Katzie nem érzékelte a testét, nem érezte, hogy rázkódik a sírástól, csak az tudatosult benne, hogy valami kegyetlenül, még tőle is kegyetlenebbül marcangolja a mellkasát. Úgy érezte, az ájulás szélén áll, a lelke elhagyja a testét. Nem akart létezni, nem akarta ezt látni, nem akarta átélni.

A halál, ami eddig olyan ismerősen idegen volt tőle, most egy meteor erejével véste be magát Katzie tudatába. Ott volt, érezte, megfoghatta…

Túl sok volt ez neki. Felfoghatatlan. Mintha kettészakították volna és a két külön darabja, kétszeres fájdalmát érezné.

-Miért tettem ezt veled?! – visszhangzott a lány kétségbeesett suttogása az üres utcában, de nem segített rajta senki. Egyedül volt.

Legalábbis ő ezt hitte.

Az árnyékból Bill alakja lépett elő, de többre nem volt képes. Nem tudott megmozdulni, nem tudott megszólalni.
Bosszút akart állni, azt akarta, hogy Katzie is érezze azt a fájdalmat, amit Tom, hogy szenvedjen, az ő kezei által, de nem tudta megtenni. Nem lett volna értelme, hiszen megszűnt a világ. Katzie belőle is kiszakított egy darabot, ő pedig nem élhet fél lélekkel.
Csak némán állt ott, miközben ezernyi érzés marcangolta belülről. Látta a földön fekvő testvérét, az egész élete ott hevert előtte. Egy pillanat alatt összeomlott minden, amiben eddig hitt. A legfőbb támasza most nem volt mellette, pedig akkor lett volna rá a legnagyobb szüksége. Fel se tudta fogni igazán. Nem kapott válaszokat, nem kapott vigaszt, még csak egy nyomorult „nem lesz semmi baj”-t sem súgott senki a fülébe. És már nem is fog soha többé. Tom… Tom meghalt.
Bill annyi mindent tett volna, annyi szörnyűséget, ami kiegyenlítené az ő fájdalmát, de nem látta értelmét. A világ nem létezett, egyetlen ember porig rombolta, ő pedig a romok alatt feküdt. De még sírni sem tudott.

Már nem akart bosszút állni, nem akarta érezni a fájdalmat, a hatalmas űrt, amit Tom hagyott maga után… csak utána akart menni. Elhagyni ezt a romhalmazt, ezt a szemetet… magát a gonoszságot… és vakon követni Tomot, ahogy eddig is mindig tette. Kivéve akkor, amikor testvérének valóban szüksége lett volna rá.

De már nem számított. Semmi sem számított. A zokogó, gyilkos Katzie sem.
Tom magával vitt mindent, ő pedig elhagyja ezt az űrt, hogy bocsánatot kérhessen a testvérétől és valóban örökre együtt legyenek, ahogy azt hosszú évekkel ezelőtt ígérték egymásnak.

Vége

25. rész - Egy új érzés; a féltékenység

Katzie boldogan forgolódott a tükör előtt. Imádta a ruhákat, amiket Tomtól kapott, imádott minden pár cipőt, minden táskát és minden egyes csodálatos ékszert. Varázslatosan festett az összesben.
Valójában kicsit tartott az estétől, fogalma se volt mihez kezd majd, ha valaki beszélgetni akar vele. Nem akart megint rosszat Tomnak, de tényleg ötlete sem volt, mit szabad és mit nem szabad mondania másoknak.
Végül még egyszer végig nézett magán és megállapította, bármi is történik majd, ezért a csodálatos ruháért biztosan megéri. Aztán kecses léptekkel kilibbent az ajtón, és zöld macska szeme gonoszul megcsillant a tükör szélén…

[a bal oldali ruha Katzie-é]

Amint beléptek a hatalmas, aranyozott, fejedelmien feldíszített terembe, Bill azonnal eltűnt a tömegben. Titokban abban bízott, hogy észrevétlenül elaludhat az egyik sarokban, ugyan is napok óta becsukni sem merte a szemeit. Katzie álmában megfojtós mondata megijesztette. Mi van ha az egy célzás volt? Ha egyszer soha többé nem fog felébredni?
De őszintén szólva már annak is örült volna, ha valaki egész éjszaka beszél hozzá, tök mindegy miről, csak ne kelljen a lány közelében lennie.

Tom és Katzie leültek egy asztalhoz, majd az előételből falatozva elkezdtek beszélgetni. Mindkettőjük abban bízott, hogy látva a meghitt hangulatot közöttük, senki sem fog odaülni hozzájuk beszélgetni és akkor Katzie-nak biztosan nem kell megszólalnia.

Elmúlt éjfél is, a terem közepén már csak néhány ölelkező pár dülöngélt az álmosítóan lassú zenére. Tom az egyik kezével támasztotta meg a fejét és üveges tekintettel bámult a semmibe, Katzie pedig a hatalmas, márványoszlopokkal szegélyezett, kellemes aranyszínű termet figyelte. Minden olyan pompás és fejedelmi volt, mintha csak egy királyi fogadáson lettek volna. Az egyetlen, ami meghazudtolta ezt a régies hangulatot a zene volt. Valami langyos pop szám szólt. Olyan, aminek nem jegyzed meg sem az előadóját sem a címét, csak arra jó, hogy az alkoholtól mámorosan andalogj egy ismeretlennel.

-Kimegyek a mosdóba, mindjárt jövök – állt fel Tom.

Katzie némán bólintott, aztán visszafordította tekintetét a táncoló tömegre.

-Tom Kaulitz, igaz? – szólította meg valaki a gitárost visszafelé menet.

A fiú felkapta a fejét és egy gyönyörű kék szempárba ütközött. Egy vörös ruhás, angyali arcú lány állt előtte. Szépen ívelt, elegáns drapp színűre festett ajkai édes kis mosolyra húzódtak. Szőke haja fürtökben fel volt tűzve, egy-egy tincs, pedig szabadon omlott a vállára, ezzel kissé játékos hatást keltve.

-Igen – bólintott a gitáros.

-Chloe Kassem – nyújtotta felé kecsesen a kezét.

Tom futólag megszorította, miközben tekintetével Katzie-t kereste. Nem mondott neki sokat ez a név, pontosabban még soha életében nem hallotta. Legalábbis nem emlékezett rá.
A lány észrevehette Tom érdektelenségével keveredett tanácstalanságát, mert gyorsan hozzátette:

-Apámé a hotel, nem vagyok híresség – nevetett szerénykedve.

-Pedig simán elmennél sztárnak – csúszott ki Tom száján, miközben gyorsan végigmérte Chloe-t.

A lány elmosolyodott és a haját csavargatva nézett fel Tomra hatalmas szempillái mögül.

-Köszönöm, de nem hiszem, hogy jól bírnám.

A gitáros megértően próbált mosolyogni, de csak egy furcsa kis grimasz lett belőle. Már készült is volna lelépni, amikor Chloe leintett egy pincért és vigyorogva Tom kezébe nyomott egy pohár pezsgőt. A fiú kelletlenül elvette. Igazából szívesebben lelépett volna. Egyrészt, mert nem merte sokáig egyedül hagyni Katzie-t, de egy idegen apuci pici lánya féle csajjal sem akart a sztárságról dumálni.

-Az értelmetlen party-kra – vonta meg vigyorogva vékony kis vállait, majd kecsesen megemelte poharát és Toméhoz érintette, aztán kortyolt egyet a pezsgőből.

Tom követte a példáját.

Eközben a terem két másik végében, szinte ugyan abban a pillanatban, két szempár is rájuk szegeződött. Az egyik, egy dühösen és értetlenül szikrázó zöld szem volt. Katzie.
Nem értette miért nevetgél Tom azzal a lánnyal és miért nem jön már vissza hozzá. Egyáltalán ki ő? És milyen jogon mosolyog Tomra? Az ő Tomjára?! Senki nem engedte meg neki, hogy a szempilláit rebegtesse rá, hogy hozzá érjen, hogy vele kacarásszon vagy hogy egyáltalán hozzá szóljon!
Számára eddig a féltékenység teljesen ismeretlen volt, de most teljesen elborította az agyát. Nem tudta mi ez és miért érzi vagy hogy miért ilyen erős, de pocsék volt. Belülről mardosta, mint valami erős sav vagy pokoli lángok. Úgy érezte azonnal tennie kell valamit, de a lábai nem engedelmeskedtek. Csak mereven nézte az újdonsült párost, miközben majdnem szétroppantotta a kezében lévő üvegpoharat. Dühös volt, szörnyen dühös.

Egy másik asztalnál Bill mélybarna szempárja tapadt a Tom-Chloe párosra. Először csodálkozva, figyelmesen nézte az alakuló eseményeket, majd ajkai egyre szélesebb, elégedett mosolyra húzódtak. Ő nem vacakolt sokat, rögtön felpattant a helyéről és testvéréhez sietett.

-Hali! – vetődött közéjük Bill és bátyja vállára támaszkodott. – Tom, már mindenhol kerestelek.

Chloe alig észrevehetően intett egyet az énekesnek, Tom viszont csak értetlenül bámult Billre.

-Mi van? – tátogta neki.

Bill elvigyorodott, amolyan „fektesd meg a csajt” szerűen. Tom túl jól ismerte már ezt a mosolyt. Szinte érezte a kihívás szagát a levegőben, ami jelen esetben Chloe finom parfümjének illata volt. Az agya azonnal ráállt a témára és máris azon kattogott, hogyan csalja fel valamelyik hotel szobába a gyanútlan lányt, de ugyanakkor bűntudata is támadt. Hiszen ott van Katzie. Katzie, akit szeret.

-Ki ez a jó csaj veled? – szólalt meg fennhangon Bill, majd mosolyogva a lányra sandított.

-Bill, Chloe, Chloe, Bill – mutatta be őket egymásnak gyorsan Tom.

Chloe kedvesen az énekesre mosolygott, de nem mondott semmit.

-A bandával voltunk már párszor ebben a hotelben – kezdett bele Bill. – Nagyon szépek a szobák… - vigyorgott félreérthetetlenül.

Tom oldalba vágta az énekest.

-Én visszamegyek Rachelle-hez, jöttök ti is?

Tom tudta jól, hogy Bill azonnal menekülőre fogja majd. Nem akarta, hogy testvére még nagyobb nyomást gyakoroljon rá, hogy még ennél is nagyobb legyen a kísértés. Nem akart belegondolni milyen lenne ha… Nem akart senki másra sem gondolni. Nem akart semmilyen fogadásban és játékban részt venni. Majd minden alakul magától, nem kell, hogy más befolyásolja őt.

-Én… khm – köszörülte meg a torkát zavartan Bill, miközben kétségbeesetten nézett szét a hatalmas teremben. – Igazából épp beszélgettem valakivel… szóval… megyek is, sziasztok!

Gyorsan intett egyet, aztán eltűnt a tömegben. Tom vigyorogva megrázta a fejét.

-Hát… ismét kettesben maradtunk – lépett közelebb a fiúhoz Chloe.

Katzie tompán hallotta a zenét, a sok-sok ember morajlását a háttérben és az előtte ülők beszélgetését, de minden összemosódott. Nem érzékelt már semmit, csak a mérhetetlen dühöt.
Összeszűkített szemekkel nézte, ahogy Chloe kissé spiccesen néha egészen közel hajol Tomhoz, kacagva megigazítja ruhája lecsúszott pántját, majd hatalmas, égszínkék szemeit a gitárosra emeli.
Tom, pedig csak mosolygott, talán nem is a lányra, de Katzie-nak akkor is hihetetlenül rosszul esett. Azt szerette volna, ha Tom csak vele foglalkozik, vele nevet és neki suttog édes szavakat a fülébe, nem Chloe-nak. Legszívesebben oda ment volna és megkérte volna Tomot, hogy menjenek haza. El innen, ebből a kavalkádból, ebből a szörnyű zűrzavarból. De nem tehette. Tom láthatóan jól érezte magát és ő lett volna az utolsó, aki szándékosan elrontaná az örömét. Még akkor sem, ha ez neki fáj.
Legszívesebben elsírta volna magát. Annyira kétségbeejtően nem értett semmit, hogy az már ijesztő volt. Miért történik ez az egész? Miért van itt ennyi ember? Miért bámulja őt mindenki? És Tom miért nem vele van? Miért nem védi meg őt? Talán tetszik neki az a lány? Jobban, mint ő? Lehet, hogy Tomot is el fogja veszíteni, mint eddig mindenkit, aki fontos volt neki? Eddig az emberek mindig csak jöttek-mentek az életében, ahogy Bon Jovi mondaná: a szíve egy nyitott autópálya volt. Tom volt az egyetlen biztos pont, az egyedüli, akire számíthatott, de most úgy tűnt, hogy őt is el akarja ragadni valaki.
Katzie kezei ökölbe szorultak, körmei már fájdalmasan a tenyerébe mélyedtek, de abban a pillanatban csak a békésen nevetgélő párost érzékelte. Nem fért a fejébe, hogy miért. Miért akarja elvenni tőle az a lány Tomot?

Gyorsan becsukta a szemeit, nehogy előtörjenek könnyei és hogy kicsit lenyugodjon. Titokban abban reménykedett, hogy amikor újra kinyitja a szemeit, Tom már itt fog ülni előtte és kedvesen mosolyog majd rá. Hogy akkor az a lány eltűnik és újra minden rendben lesz. De ehelyett valami olyan történt, amire egyáltalán nem számított.
Az első dolog, amit meglátott, hogy az a lány megcsókolja Tomot. Katzie úgy érezte, mintha valami leomlott volna benne. Valami elképzelhetetlen súlyú dolog szakadt a vállaira és ő csak értetlenül állt a teher alatt, remegő lábakkal tartva. Üvölteni, rombolni és zokogni tudott volna egyszerre, de nem tehette. Itt más szabályok voltak érvényben, olyanok, amiket nem ismert pontosan. Az egyetlen, amit biztosan tudott, hogy abból semmi baj nem lehet, ha nyugodtan, egyhelyben marad.
Nem mintha képes lett volna ledobni magáról a mázsás fájdalmat és csak úgy felpattanni. A lábai egy pillanat alatt összecsuklottak volna.

Mire újra képes volt felfogni a külvilágot, addigra Tom eltűnt. Ijedten nézett körbe a teremben, de sehol sem találta. Mindenhol egyforma alakok voltak, minden egybemosódott. Csak egyetlen alak tűnt ki a tömegből. Egy karcsú, vörös ruhás alak igyekezett kifelé.
A lehetőség a bosszúra elég erős késztetés volt ahhoz, hogy képes legyen mégis felállni. Katzie mérlegelés nélkül felpattant és azonnal utána sietett. Csak az járt a fejében, hogy ő, az ismeretlen lány tehetett mindenről, miatta tűnt el Tom. Ő rontott el mindent.

Csak egyetlen cél lebegett a szeme elől; a lágy esésű vörös ruha és a szemtelenül ugráló szőke fürtök.

Folyt. Köv.

24. rész - Say goodbye /avagy Party time!/

Halii! :)
Öcsémmel épp mézeskalácsot sütünk, úgyhogy nyakig lisztes vagyok és kicsit ragadok is a méztől, de amíg ő megcsinálja a formákat, addig gondoltam felrakom a részt. :D Remélem örültök neki. :)

Katzie hosszú percekig babrált az új telefonján, amit Tomtól kapott, mire végre megtalálta a keresett nevet. Nem igazán értett a kis szerkezethez, de lassan kezdett belerázódni. Némi gondolkodás után megnyomta a zöld gombot és bátortalanul a füléhez emelte mobilját.

-David? – szólt bele félve.

-Mit csináltál Rachelle? – sóhajtott fáradtan a menedzser.

-Körbevettek… és kiabáltak meg… meg… én megijedtem és… és megütöttem, sajnálom, nem akartam, de… de nem hagytak békén! – hadarta kétségbeesetten Katzie.

Idegesen beletúrt hosszú szőke hajába és várta, hogy a férfi leszidja. Bár fogalma sem volt róla, milyen következményekkel járhat, amit csinált, annyit érzett, hogy nem volt okos dolog megütni Tom egyik rajongóját.

David ismét sóhajtott egyet és csak néhány hosszú másodperc múlva szólalt meg.

-Éjjel kettő van Rachelle.

-Tessék? – bukott ki a kérdés Katzie-ból.

Bevallja, hogy megütött valakit, ráadásul egyedül, engedély nélkül mászkált a városban és erre a menedzser csak közli, hogy mennyi az idő? Kit érdekel hány óra van?! Tom ezért nagyon dühös lesz, ha haza jön, David pedig nem akar neki segíteni… Katzie kezdett tényleg kétségbeesni.

-Ilyenkor az emberek alszanak – tette hozzá David. – Majd holnap beszélünk erről.

-De…

-Nem gáz, elintézem, nyugodj meg – zárta le a témát a menedzser, majd minden szó nélkül letette a telefont.

Katzie értetlenül nézett maga elé. Most akkor mi van?

Eltelt pár nap, Katzie már nem is számolta mennyi. A nappalok és az éjszakák egybefolytak, fogalma sem volt róla milyen nap van éppen. A házból nem mert kimozdulni, hátha a lányok várják őt valahol, vagy esetleg megint valami bajt csinál Tomnak. Inkább szép nyugodtan megvárta őt otthon, bármikor is jöjjön haza.

A lány elfeküdt a kanapén, szőke fürtjei lelógtak a dívány oldalán, ő maga pedig mozdulatlanul bámulta a plafont. Nem volt más elfoglaltsága. Pontosabban lett volna, akármi más, de nem tudta mit tehet és mit nem, így inkább nem csinált semmit. Az élete maga volt a bizonytalanság. Semmi célja nem volt, csak lézengett és tengődött nap, mint nap. Fogalma sem volt mi a helyes és mi a helytelen, mit mondhat és mit nem. Minden olyan bizonytalan és érthetetlen volt számára.

-Megjöttünk! – kiáltotta el magát az ajtóban Tom.

-Te meg kinek kiabálsz? – vonta fel a szemöldökét Bill.

Tom megvonta a vállát. Igazából maga sem tudta, hiszen Katzie-val összevesztek, biztosan nem várja őt itthon. Csak remélte, hátha mégis.

A nappaliból egy tompa puffanás hallatszódott, mire Bill ijedten összerezdült, Tom pedig elmosolyodott.

-Tooom! – rohant az előtérbe Katzie boldogan mosolyogva, majd a gitáros nyakába vetette magát.

Tom megkönnyebbülten ölelte át a lányt.

-Azt hittem mérges vagy rám – dünnyögte a fülébe.

-Én? Miért? – húzódott el egy kicsit tőle, hogy a szemébe tudjon nézni.

Tom felnevetett.

-Fura egy csaj vagy, Katzie.

A lány elmosolyodott. Tom még sosem szólította így, az „igazi” nevén. Mindig Rachelle-nek vagy Rach-nak hívta, amit bár gyönyörűen ejtett ki, szebben, mint bárki más, de olyan… hivatalos volt. Katzie… az sokkal kellemesebben hangzott, olyan valódinak. Kicsit a régi életére emlékeztette, ahol mindenki így hívta őt, a Rachelle, pedig egy rég elfeledett név volt. Egy semmiség, nem számított. De most, mintha Tom tényleg elfogadta volna őt, úgy, ahogy van.

Eközben Bill óvatosan lehajolt a bőröndjeiért és megpróbált feltűnés nélkül felrohanni az emeltre, hogy még véletlenül se kelljen Katzie-val beszélnie, de épphogy csak hozzáért a cuccaihoz, a lány azonnal felé fordult.

-Szia Bill! – köszönt vidáman és máris ott termett, hogy szorosan a karjaiba zárja a fiút.

Az énekes döbbenten nyögött egyet és szinte azonnal megpróbált kiszabadulni. Katzie elvigyorodott, pontosan tudta mennyire tart tőle Bill.

-Ne félj, álmában sokkal izgalmasabb megfojtani valakit – súgta a fülébe játékosan. – Nem tudhatod, hogy valóban tudatában volt-e a saját halálának vagy csak azt hitte, hogy álmodta az egészet. Végül is, akkor már úgy is mindegy…

Katzie elengedte az elsápadt fiút, még mielőtt Tomnak feltűnik valami. Érezte, hogy előtte nem kéne feszegetnie az öccse tűréshatárait.
Bill mintha csak erre várt volna, azonnal felkapta a bőröndjeit és szó szerint felrohant a szobájába.

-Bunkó – jegyezte meg Tom, aki eddig a telefonjával szórakozott és nem látta a történteket. Nagy valószínűséggel David-nek írt egy sms-t, hogy hazaértek.

Katzie csak vigyorogva legyintett egyet és átölelte a gitárost.

-Olyan jó hozzád bújni – jegyezte meg halkan.

Tom zavartan elmosolyodott, majd kibontakozott az ölelésből és a konyha felé vette az irányt.

-Éhen haloook! Te nem vagy éhes? – nézett hátra.

Katzie ösztönösen a hasára tette a kezét. Csak most jutott eszébe, hogy már jó néhány napja nem evett semmit és most hirtelen nagyon is éhes lett.

Tom a teraszon ült az egyik puha fotelben, Katzie, pedig az ölében. Egy nagy plédet terítettek magukra, hiába volt tavasz, a hamburgi éjszakák igencsak hűvösek.

-És mit szólsz ahhoz? – mutatott egy fényes csillagra Tom.

Katzie nevetve megrázta a fejét.

-Nem kérek csillagot. Azt úgyse tudnád megszerezni.

-Mi az hogy nem tudnám megszerezni? – horkant fel Tom.

-Csillagokat nem lehet venni – kacagott Katzie. – Különben is, minek nekünk egy csillag?

-Igaz, miénk az összes hurrikán és nap, minek nekünk csillag is? – mosolyodott el Tom.

Katzie egy pillanatra elgondolkodott.

-Ha becsukom a szemem és érzem az illatod, olyan jól esően elszédülök… mint egy hurrikánban.

Tom nem mondott semmit, csak mosolyogva figyelte az eget. Mondhatta volna, hogy ő meg a Napot látja a lányban, de az olyan túl romantikusnak tűnt volna az ő szájából. Így is elég furán viselkedik, nem kell teljesen kifordulnia önmagából. Csak szerelmes, nem nyáltúltengésben szenved.

Hirtelen megcsörrent Tom telefonja, megzavarva a gondolatmenetét.

-Mi van? – szólat bele mogorván.

-Neked is szia – válaszolt David. – Hétvégén party a Sofitelben, ugye nem felejtetted el?

-Uhm, muszáj mennünk?

-Ez nem is kérdés. Rachelle is megy, jól fogtok mutatni együtt.

-Itthon is jól mutatunk együtt…

-Nem vitázom. Ez egy hatalmas rendezvény, ha kicsit is fontos a banda, ott lesztek. Csak tegyél szájkosarat a barátnődre.

-Jól van, kapd be – nyomta ki a telefont Tom.

-Hétvégén party time… hurrá… - emelte magasba a kezeit a gitáros, miközben fájdalmasan elfintorodott.

Semmi kedve nem volt a legutóbbi szereplésük után nyilvánosság elé lépni… Különben is, olyan jól meg vannak itthon.

Folyt. Köv.

23. rész - Csak nehéz...

Csak, hogy angol cím is legyen... :D

23. rész - I'm a fighter

Katzie idegesen tört utat magának Hamburg zsúfolt utcáin. Néhányan, akikbe belekönyökölt vagy arrébb lökött, méltatlankodva utána is szóltak, de ő csak dühösen ment előre.
Mérges volt Davidre, mérges volt a sok ismeretlen emberre, akik állandóan körülötte sürögtek és kioktatták, de a legjobban Tomra haragudott. Mi az hogy nincs családja? Már hogy ne lenne?! Csak éppen… most távol kell tartania magát tőlük. Ezt Tom tudja a legjobban. Pontosabban csak ő tudja. Tom az új családja, az egyetlen, akire számíthat és akiben feltétel nélkül megbízhat. Akkor mégis miért mond neki ilyeneket?

Katzie-nak fogalma sem volt arról, hogy merre megy, csak ösztönösen vitték a lábai régi otthona felé. Néhány percnek tűnő óra múlva a vonzó, díszített, különféle kedvező ajánlatokat kínáló kirakatokat felváltották a koszos, törött üvegű, bezárt boltok és a most alvó éjszakai bárok. Nappal nem világítottak a neon táblák, alig mászkáltak erre emberek, csak néhány hajléktalan és prostituált lézengett az utcákon. Ilyenkor Reeperbahn teljesen kihalt volt.
A lány leült a hatalmas, régi téglaépülettel szemben álló ház lépcsőjére és csendben figyelte egykori búvóhelyüket. Eszébe jutottak a tervezgetéssel töltött éjszakák, a Ruffival átnevetgélt délutánok és az Agyaggalamb szigorú, kegyetlen utasításai. Amikor még minden normális volt. Hiányzott neki ez az élet, a szabadság, hogy azt vehetett el, amit csak akart, és hogy mindig máshol laktak, de legfőképpen a családja. Mégis, úgy érezte, Tomot már senkiért és semmiért nem cserélné el. Vele valahogy más volt minden.
Tomban minden meg volt. Hiába veszekednek, valahol belül tudja, hogy minden rendben. Lehet, hogy egy csomó új és szigorú szabályt kell betartania és még azt is megszabják neki, hogy mit mondjon, de Tommal még sokkal szabadabbnak érzi magát, mint a régi családjával. Egyszerűen akármi is történik, Tommal minden tökéletes lesz. Ő maga sem tudta miért, csak egyszerűen ezt érezte.
Máris azt kívánta, bárcsak a fiú mellett lehetne most. Egyetlen szót sem szólna, komolyan, csak hagy ölelhesse át és érezhesse azt a bódítóan finom illatát.

-És hogy vagy? – mosolygott rá kedvesen Simone a vacsora után, mikor már csak ketten maradtak.
Nem akarta felhozni a témát, de az anyai kíváncsiság győzött. Tudta, hogy Tom pontosan tudja mire gondol és így legalább nem kell kimondania.

Tom néhány másodpercig fontolgatta a lehetőségeit, aztán úgy döntött, nincs mit veszítenie. Nem tudja tovább magában tartani a dolgokat és ha nem az édesanyjának mondja el, akkor kinek?

-Igaz, minden igaz… - sóhajtott egy nagyot és a kezeibe temette az arcát.

Simone kikerekedett szemekkel nézett a fiára.

-Igen, az… de csak volt – válaszolta meg a kimondatlan kérdést Tom, majd lassan felnézett a nőre.

-Mi az hogy csak volt? – szökött egy oktávval magasabbra Simone hangja. – Tom… én… ez a lány egy bűnöző! Nem ilyennek ismertelek… mégis mi ez az egész?! Én… én nem értek semmit!

-Én sem értem – mosolyodott el szomorúan a gitáros. – Csak egyszerűen ránézek és tudom, hogy ő az a lány… Ő az, akivel életem végéig együtt leszek. Nem tudom miért pont ő és miért pont akkor vagy úgy… tudom, hogy ez rettentően helytelen, de már így is rengeteget változott. Nehéz élete volt anya, el sem tudnád képzelni mennyire. Fogalma sem volt arról, hogy mi a normális. Csak nehéz… – sóhajtott Tom. – Belefáradtam.

Katzie magányosan indult vissza a Kaulitz ház felé. A menedzserek szerint, jó ha az ikreknél látják Katzie-t, így még jobban az emberek agyába vésődik, hogy Tom és Katzie hivatalosan is együtt vannak. Persze szívesen is ment hozzájuk mindig, de most valahogy nem volt kedve abban a hatalmas, üres házban aludnia teljesen egyedül. Szívesebben töltötte volna az éjszakákat az Elba partján, nézve a csillagokat és az óriási hajókat, amíg Tomék haza nem jönnek. De nem volt szabad akarata. Igaz, korábban sem volt, mindig az Agyaggalamb diktált, de azt valahogy jobban el tudta fogadni. Tom kéréseit is szó nélkül teljesítette, mert benne megbízott, de idegen embereknek ugrálni… na ahhoz már nem volt sok kedve.

-Rachelle! – kiáltotta valaki a nevét.

Katzie hátra fordult és három-négy lánnyal találta szembe magát, akik először kissé megszeppenve álltak előtte, de hamar visszanyerték a bátorságukat.

-Te vagy Tom barátnője, igaz? – szólalt meg az egyik.

Katzie bizonytalanul bólintott. Nem tudta mit akarhatnak tőle ezek a lányok vagy hogy honnan tudják a nevét, az egyetlen, amiben biztos volt, hogy úgymond reklámoznia kell a Tommal való kapcsolatát.
A lányok arca hirtelen eltorzult. Dühöt és csalódottságot tükrözött, pedig pontosan tudták mi lesz a válasz.

-Egy hülye kis ribanc vagy! – üvöltötte a másik az arcába.

-Nem érdemled meg Tomot! Ő csak a miénk! – kiáltotta a harmadik is, mire többen felkapták a fejüket.

-Tessék? – kérdezett vissza értetlenül Katzie.

Meglepetten pislogott, miközben egyre több ember vette körül. Voltak akik csak aláírást akartak tőle, voltak akik mindenfélét kiabáltak rá és voltak akiknek sikerült a közelébe férkőzniük és megtépték a haját vagy amijét éppen érték. Katzie kezdett komolyan megijedni, de már nem tudott szabadulni. A dühös tömeg körbe vette, mindenki egy kis darabot akart a lányból.

Hirtelen, szinte ösztönösen lendült a keze és az egyik lány a földre esett. Katzie azonnal kihasználta a pillanatnyi rémületet és elrohant. Néhány megpróbálták követni, de menekülésben senki sem érhette utol őt, volt már benne némi tapasztalata.
Egészen a Kaulitz házig meg sem állt, ott is kicsapta a kaput és berontott a lakásba. Nem értette ezt az egészet. Ötlete sem volt, miért támadták meg és miért mondtak neki olyanokat. Ő nem is ismerte azokat a lányokat, nem ártott nekik. Mégis mi volt ez az egész?
Az egyetlen, amit biztosan tudott, hogy hatalmas bajban van. Nem lett volna szabad megütnie azt a csajt.

Folyt. Köv.

22. rész - Home, sweet home

David egy ideges mozdulattal kikapcsolta a tévét, ahol már ezredjére boncolgatták és költötték át azt a bizonyos beszélgetős műsort, amiben Tom és Katzie először szerepeltek egy párként. Egy gondterhelt sóhaj kíséretében hátra dőlt és az előtte ülő srácra pillantott.

-Nem tudom, Tom… Vond ki magad egy kicsit a forgalomból.

-Tessék? – kiáltott fel ijedten Katzie.

David, tudomást sem véve a lányról, Tomhoz intézte a választ.

-Utazzatok el valahova messzire, amíg itt lecsillapodnak a dolgok. Addig megpróbálom inkább az album felé terelni az emberek figyelmét.

-Nem akarok elmenni – jegyezte meg nyűgösen Tom. – Különben is, haladnunk kell az új számokkal. Nem léphetek le pont most!

Katzie elvett egy tollat az asztalról és a kupakjával kezdett játszadozni.

-Csak pár nap, amíg elfelejtik ezt az egészet – csitítgatta David.

-Na ja, mert ha hatalmas felhajtással és egy rakat bőrönddel Tom Kaulitz és a barátnője elutazik valami luxus szigetre, az aztán kurvára nem érdekli az embereket…

Elhúzta a száját és türelmetlenül összefonta a karjait a mellkasa előtt. Legszívesebben most azonnal haza ment volna, semmi értelmét nem látta ennek a beszélgetésnek.

-Akkor irány a szülői ház – szólalt meg kis gondolkodás után a menedzser.

Tom arca hirtelen felragyogott az ötlettől és az otthon említésétől.

-Szuper! És akkor Rachelle-t is bemutathatom anyáéknak! – kiáltott fel vidáman.

Katzie a neve említésére felkapta a fejét.

-Én nem megyek – jelentette ki egyszerűen.

-Tessék? – kérdezett vissza Tom, és vele egyszerre David. – Mi az, hogy nem mész?

Katzie megvonta a vállát.

-Nincs kedvem. Nem akarok még több embert megismerni.

A lány igyekezett elrejteni, de Tom elkapta a pillantásában a kétségbeesést és a zavarodottságot. Érezte, hogy talán túl sok volt ez így egyszerre, nem kellett volna egyből a mélyvízbe dobni szegényt.

-Csak haza megyünk. Bemutatom a családom – magyarázta Tom.

-Nem akarok. Te sem ismered az én családom.

Tom idegesen felnevetett. Kezdte elveszíteni a türelmét.

-Neked nincs is családod.

-Dehogy nincs! Csak te nem akarod megismerni őket! Akkor nekem miért kell a tiédet?! – kiáltotta dühösen Katzie.

-Egy rohadt árvaházban nőttél fel! Nincs családod! – üvöltötte a lány arcába Tom.

Katzie nagyokat pislogott a fiúra, aztán összeszedte magát és sértődötten kisietett az irodából. Pár perc múlva Tom is követte a példáját…

-Szia anya! – szólt bele a telefonba.

-Tom! De jó hallani téged! – válaszolt egy kellemes, vidám hang.

Tom halványan elmosolyodott.

-Mit szólnál, ha Billel kimennénk hozzátok pár napra?

Tom egykedvűen dobálta be a ruháit egy bőröndbe. Szinte meg se nézte mit pakol be, teljesen mindegy volt. Felőle akár rózsaszín harisnya is lehetett volna.
Amikor ránézésre elegendőnek tűnt, bezárta a bőröndöt és leráncigálta a lépcsőn. Bill már az ajtóban álldogált, hatalmas mosollyal az arcán és két nagy csomaggal a kezében.

-Én vezetek – halászta elő a farzsebéből a kocsi kulcsot Tom. – Vagy tudod mit? Tök mindegy, te vezetsz… - engedte le a kezét.

-Okés, de a te kocsiddal megyünk – kapta ki a kulcsot testvére kezéből Bill és a szokásos kis vidám mosollyal az arcán elsietett, Tomra hagyva az ő cuccait is.

A gitáros nagyot sóhajtott, aztán fanyar arckifejezéssel kihordta a kocsihoz a bőröndjeiket.

Tom nagyot sóhajtva ölelte át édesanyját. Valahogy megnyugvással töltötte el, hogy ott van egy kis faluban, ahol bár mindenki ismeri, éppen ezért senkit nem is érdekel. Jó volt újra otthon lenni.

-Anyaaa! – kiáltott fel Bill, aki időközben megunta az egyhelyben toporgást és Tomot arrébb lökdösve, Simone karjaiba vetette magát.
Az ajtófélfának támaszkodó Gordon eközben elvigyorodott és lopva Tomra kacsintott, mire végre ő is őszintén és kissé megkönnyebbülten elmosolyodott.

Másnap reggel Tomot a szemébe tűző napsugarak ébresztették fel. Nyűgösen megfordult, kinyitotta a szemeit, majd beletelt még néhány perce, míg rájött, hogy a régi szobájában van. Ahogy ott feküdt a napsugaraktól világos szobában, nézve a régi képeket és posztereket, megmosolyogva egy-két -valamikor nagyon régen- szupernek tartott rajzát, jó érzés fogta el.
Kikászálódott az ágyból, szép kényelmesen elvégezte reggeli teendőit, felöltözött, aztán lebattyogott a konyhába.

-Jó reggelt! – köszönt a rántottát készítő Simone-nak, majd egy puszit is nyomott az arcára.

-Neked is – fordult felé mosolyogva a nő. – Egész korán keltél, még csak tíz óra van – nevetett fel.

-Jahm – bólintott egy ásítással egybekötve Tom. – Kezdem megszokni a korán kelést…

Összeráncolta a homlokát, ahogy a sok kora reggeli utazásra gondolt, aztán inkább lehuppant a helyére és hozzákezdett a frissen felszolgált rántottájához.
Furcsa volt, hogy most nem kellett sehova sietnie és szép nyugodtan megehetett mindent az utolsó falatig. Hogy az egész napja üresen tátongott előtte és gyakorlatilag azt csinálhatott, amit csak akart, amikor csak akarta.

Tom egyedül sétálgatott a falu üres utcáin. Csak néha tűnt fel egy-két ember, akiknek mosolyogva köszönt. Vicces, hogy az a hely, amit korábban szívből utált, most mennyire megnyugtató. Egy menedékhely. És hogy az átlagosság, ami elől hanyat-homlok menekült, most valódi kincs lenne számára.
Időnként felrúgta az út szélén felhalmozódott homokot és gyerekes csodálattal nézte, ahogy átsétál a porfelhőn, vagy csak egyszerűen néhány kavicsot terelgetett a lábai előtt. Megnézett minden egyes virágot, megsimogatta az összes kutyát és macskát, még a kis boltba is bement, hogy teljesen átlagos dolgokat vegyen, mondjuk az ebédhez, mint a normális emberek. 
Úgy érezte, az idő teljesen lelassult és ezt ilyen kis értelmetlen dolgokkal kell kitöltenie. Olyanokkal, amiknek bár semmi haszna, mégis jó érzéssel töltik el, mert máskor úgysem csinálhatja. Talán arra sem lesz ideje, hogy egyáltalán eszébe jusson ilyesmi.

Tomnak nem volt semmi célja, semmi terve, még csak azt sem gondolta át, hova menjen, csak vitték a lábai, keresztbe-kasul a falun, egyre távolabb minden rossz gondolatától és problémájától. Mire végre hazaért, már azt is elfelejtette, hogy ő Tom Kaulitz és nem maradhat örökké csak simán egy jelentéktelen Tom a sok másik jelentéktelen Tom közül.

Folyt. Köv.

21. rész - Show time!

A közönség vegyes morajlással fogadta a kézen fogva érkező párt, a biztonságiak a háttérben készen álltak, ha esetleg valaki megpróbálna feljutni a színpadra. Tom egy hatalmas mosoly mögé rejtette aggodalmát és félelmét, Katzie arcára, pedig butuska, naiv vidámság ült ki. Nem értette a sok dühösen kiabáló, síró lányt vagy hogy egyáltalán mi ez az egész, de volt egy gyönyörű ruhája és Tom kezét fogta.

Helyet foglaltak a kényelmes fotelekben, szemben a műsorvezetővel, aki vigyorogva igyekezett csitítani a zajos közönséget.

-Sziasztok! – köszöntötte vendégeit Melanie, a műsorvezető, mikor végre elhalkultak a rajongók. – Boldognak látszotok – huppant le ő is egy fotelbe.

-Azok vagyunk – mosolyodott el Tom és megszorította Katzie kezét.
-Akkor vágjunk is bele a közepébe… Hogy ismerkedtetek meg? Nehéz a nagy Tom Kaulitz közelébe férkőzni, főleg egészen a szívéig, neked mégis sikerült – nézett Katzie-ra a műsorvezető. – Hogyan?

A lány elmosolyodott az emlékek hatására, aztán eszébe jutott, hogy nem beszélhet a betörésről. Pedig igazán vicces kis sztori.

-Sokat néztem őt az ablakból – kezdte mesélni végül második találkozásukat. Úgy gondolta, abban nincs semmi olyan, amit mások ne tudhatnának, ez igazán hétköznapi. Tom viszont ijedten kapta a lányra a tekintetét és a fülében is ott visítottak a menedzserek. – Aztán Tom meglátott és…

-A szomszédunk – fojtotta belé a szót azonnal Tom. – Az ő szobájából pont az enyémbe látni. És… hát igen, vicces, de először az ablakokon keresztül beszéltünk – nevetett fel kényszeredetten, hogy mentse a menthetőt.

-Ohh, hát így valóban nem okozhatott gondot a találkozás. Biztos ezért nem tudtak lencsevégre kapni a fotósaink – vigyorgott Melanie is.

Katzie keresztbe tette a lábait és inkább a díszletet kezdte tanulmányozni. Sértette, hogy Tom nem hagyta szóhoz jutni, pedig most semmi rosszat nem mondott. Akkor beszéljen csak ő, ha ennyire akar…

-Rach, figyelsz? – tette a combjára Tom a kezét.

-Tessék? – kapta fel a fejét Katzie.

Hirtelen azt sem tudta hol vannak vagy hogy mennyi ideje nem vesz részt a beszélgetésben. Teljesen kiesett neki minden.

-Azt kérdezték, hogy mit szeretsz bennem a legjobban. Tudom, mindent, de azért emelj ki nekik valamit – vigyorgott Tom.

Katzie felnevetett. Szeretette, amikor Tom ilyen szemtelenül mosolygott rá és szerette az ilyen kis egoista megjegyzéseit is. Jól állt neki.
Melanie kíváncsian nézett a lányra, aki egy pillanatra elgondolkodott.

-Talán azt, hogy olyan más velem.

-Más? Mire gondolsz? Fejtsd ki nekünk – hajolt hozzá közelebb Melanie.

-Mindig kedves – mosolyodott el Katzie. – És aranyos… nem úgy bánik velem, mint a többi fiú. Szex közben is mindig simogat… és azt is imádom, amikor a hasamat puszilgatja, olyan kis édesen szuszog közben!

A műsorvezető és a közönség is egy emberként döbbentek le, Tom pedig egyre jobban csúszott le a széken. Ez volt az, amire abszolút, de kibaszottul nem számított.
-Szóval… Tom valójában romantikus típus és nem is olyan nagy casanova? – terelte kissé más irányba a témát Melanie. Bármennyire is érdekelték a piszkos kis részletek, egy délutáni élő adásban nem hangozhatott el akármi.

-Persze, nagyon romantikus velem – rombolta porig Tom imidzsét egyetlen másodperc alatt Katzie.

A gitáros már nem is tudott mit hozzászólni. Eddig azt hitte, bármilyen helyzetben képes bármiről beszélni, de most teljesen lefagyott. Nem létezett semmi, amivel ebből kimagyarázhatná magát. Csak teljesen megsemmisülve pislogott nagyokat a barátnőjére.

-Tom! Miért rejtegetted eddig ezt az énedet a rajongóid elől? – nevetett fel Melanie.

-A különleges lánynak tartogattam – szedte össze magát Tom, némi háttérsegítséggel, azaz a fülében ordító mendzsment megsúgta neki a „helyes választ”.

Melanie hamiskásan elmosolyodott, majd újra Katzie-hoz fordult.

-És mit szólt hozzátok Bill? Milyen a viszonyod Tom testvérével? Nem zavar, hogy ennyire össze vannak nőve?

-Rachelle nem olyan lány. Ő megérti és elfogadja, hogy Billel különlegesen erős a kapcsolatunk. Sok mindent csinálunk hármasban is – válaszolt azonnal Tom, még mielőtt Katzie újból valami égőt mond.

-Tényleg így gondolod? – fordult újból a lányhoz, kicselezve ezzel Tomot.

Katzie felnevetett.

-Hát ez igazából elég vicces. Bill azt hiszi, hogy meg akarom ölni.

Melanie kikerekedett szemekkel nézett a lányra. Az interjú alatt a nézők most először némultak el teljesen, Tom pedig végképp kétségbeesve temette a kezeibe az arcát.
Melanie végül kényszeredetten felnevetett, mintha csak egy rossz viccet hallott volna…

-Mi bajod volt? – fonta össze karjait sértődötten Katzie, már a kocsiban.

-Nézd, ilyeneket nem mondhatsz élő adásban. A szexuális életünk, pedig csak ránk tartozik, senki másra! – akadt ki Tom.

-Jól van, kioktatott már az a Davis vagy ki… De igazán hagyhattad volna, hogy én is beszéljek. Engem kérdeztek!

-David – javította ki Tom. – És nem hagyhattam, hogy olyanokat mesélj, amiket nem szabad! Basszus, teljesen leromboltad a tekintélyem! Én? Romantikus?! Ez… ez… áhh!

-Azt mondtad nem szép dolog hazudni – jegyezte meg sértődötten Katzie.

-Ez… más – sóhajtott Tom.

Folyt. Köv.

Novella meg egy vers

Sziasztok!
Most nem hoztam részt, helyette egy novellával és egy verssel jelentkezem. Ez az első novellám, szóval kíváncsi vagyok a véleményeitekre. :)
Igazából nincs semmi különösebb céljuk vagy okuk, csak úgy jöttek... :) A hazaúton megszállt az ihlet és ki kellett írnom magamból, aztán gondoltam megosztom veletek, ha már részt nem tudtam írni :D

Mi a szerelem?

-Tulajdonképpen, mi a szerelem? – nézett fel a lány, a fiúra.

-Nem tudom – mondta egy hanyag vállrándítással egybekötve.

Buta kérdésnek tartotta, hiszen ezt mindenki tudja, mindenki érzi, mégis elkezdett gondolkodni rajta. A szerelemnek nincs pontos definíciója. Nem is lesz.
Akkor mégis honnan tudnánk biztosan, hogy amit érzünk az a szerelem? És ha az, amit teljes bizonysággal szerelemnek hittünk, egyszer csak megszűnik, korábban valóban az volt-e? Mitől lesz a szerelem Szerelem?

A fiú elmosolyodott és hátra dőlt a puha fűre. Néhány másodpercig némán élvezte, ahogy a fűszálak lágyan simogatják, aztán a lányra nézett.

-Csillagok.

-Csillagok? – kérdezett vissza a lány.

-Gyönyörű, sosem magányos, megfoghatatlan, elérhetetlen és mégis valós, érezhető. Örök.

-Örök? Akkor… - tűnődött el a lány -, ha vége annak a valaminek, amit szerelemnek gondoltam, valójában nem is volt az?

A fiú felnevetett. Talán a lány értetlensége, talán a saját gondolata szórakoztatta.

-Az fellángolás. Kicsi, meggondolatlan szerelem. Mint… a gyerekek! – jutott eszébe a megfelelő hasonlat. – Sok-sok rövid próbálkozás. Vagy egy hatalmas tévedés, hiba. Mindkettőt elkövetjük gyerekként.

A lány eltűnődött, aztán mosolyogva lefeküdt a fűbe, fejét a fiú mellkasára hajtotta és némán nézték a csillagokat. Együtt.
Hátha ez a próbálkozás sikeres lesz.

/Egyelőre cím nélkül/

Nincs kulcsom Hozzá.
Szemei lakattal vannak lezárva,
ajkainak nem nyílik több virága.

Tükre, mi mindig oly tiszta volt,
nekem csak csupa homályos folt.
Mit benne látott lakat húzza,
S nekem nincs kulcsom Hozzá.

Elvesztettem, s le is mondtam róla,
csak fojtó álmaim csalfa játéka.
Rémképzet ez, semmi más,
édes könnyet hullajtó, könnyed látomás.
De nekem nincs kulcsom Hozzá.

Néha azt kívánom, bárcsak mondta volna még,
oly tisztán, mint ezer harang s a kék ég.
Nem csak egy elsuttogott, reszkető vallomás,
kicsiny morzsa, őrjítő koppanása.
Mint mondtam, nincs kulcsom Hozzá,
de már nem is érdekes.

A lakat örökre elveszett.

20. rész - Crazy

A sok-sok gyönyörű komiért *-* :)

Katzie csillogó szemekkel nézett a tükörbe. Egyszerűen nem tudott betelni a gyönyörű Fendi ruhával, amit Tomtól kapott az interjúra. Olyan vakítóan fehér volt, amilyet még sosem látott, az anyaga eszméletlenül puha és selymes volt, a szabása pedig lélegzet elállító. Egyszerűen tökéletes volt, a Christian Louboutin magas sarkúval együtt, amit mintha csak a lábára terveztek volna.
Még egyszer utoljára megfordult, hogy minden szögből láthassa a ruhát, majd nyugtázta, hogy minden egyes cérnaszál tökéletesen áll és vidáman elmosolyodott.
Kecses léptekkel kisietett a szobából és már nyúlt is volna a szomszédos kilincsért, hogy ugyan azzal a lendülettel berontson, de végül eszébe jutott, amit Tom mondott neki és lassan bekopogott.

-Gyere – hallotta tompán a monoton hangon szóló engedélyt. – Vagyis… - kezdett volna bele Bill, de elkésett, a lány már a szobájában volt.

-Szia! – huppant le az ágyára Katzie.

-Hello! – húzta el a száját Bill, aztán visszafordult a szekrényéhez.

A keze alig észrevehetően megremegett, ahogy egy ruha után nyúlt. Bill nagyot nyelt, aztán inkább visszahúzta a karját és idegesen a hajába túrt. Feszélyezte, hogy Katzie őt figyeli, sőt az is, hogy egyáltalán egy légtérben van vele. Tom miatt elfogadta őt, de megszokni nem tudta. A félelmet nem lehet megszokni.

-Mi a baj? – termett máris Bill mellett.

Az énekest kirázta a hideg a hirtelen közelségtől és szinte azonnal a szekrénynek döntötte a hátát, ezzel is növelve a kettőjük közti távolságot.

-Hm? – simított végig az arcán kedvesen, miután nem kapott választ.

Bill összeszorította a szemeit, a gerincén végigfutott a remegés. Egyszerűen rettegett. Katzie gyengéd érintése olyan volt számára, mintha egy kést tartana a torkához.

-Miért félsz tőlem? – súgta a fülébe, miközben ajkai ördögi vigyorra húzódtak.

Bill csak erőtlenül megrázta a fejét, mint egy gyenge kismadár, de nem válaszolt. Úgy érezte magát, mint egy sarokba szorított áldozat. Komolyan úgy gondolta, hogy Katzie bármelyik pillanatban megölheti. Hiába tudta nagyon jól, hogy már csak Tom miatt sem fogja megtenni, mégis annyira valószínűnek tűnt a halál lehetősége, ha csak a lány szemeibe nézett. Nem tudta megmagyarázni miért, de valami szokatlan, ijesztő dolgot látott bennük.

Katzie közelebb lépett Billhez, mire a fiú már egész testében remegett. Egy megmagyarázhatatlan, ösztönös félelem lett úrrá rajta, ha a lány a közelében volt.
Katzie lassan végighúzta Bill mellkasán a mutatóujját, kissé belemélyesztve a körmét.

-Nem foglak bántani – mondta egészen halkan, amit elnyomott az énekes rémült lihegése.

Bill szemei kitágultak és rettegve nézett Katzie-ra. A lány egyetlen másodperc alatt cselekedett, szorosan a nyaka köré fonta ujjait és elszántan állta a halálra rémült pillantását. Élvezte, hogy ilyen hatást válthat ki Billből, a reakciói, pedig egyenesen szórakoztatták. Kissé oldalra döntötte a fejét és úgy figyelte a fiú kétségbeesett próbálkozását a szabadulásra. Mulatságosnak találta, ahogy Bill tehetetlenül vergődik a karjaiban és bepánikolva próbálja lefejteni a nyakáról az ujjait.

Katzie hirtelen felnevetett és elengedte a Billt, aki azonnal a földre rogyott.

-Nyugi, ez csak játék – kacagott a földön ülő, még mindig remegő fiún.

-Rachelle, kész vagy már? – hallotta a lépcső felől Tom hangját.

Katzie arcán egy nyugodt, vidám mosoly jelent meg és azonnal az ajtóhoz sietett.

-Persze, induljunk! – kiabált vissza. – Szia Bill! – intett az énekesnek és már el is tűnt.

Bill lassan felcsúsztatta kezeit a nyakához, ahol halványan még mindig ott piroslott Katzie kéznyoma. Nem szorította őt igazán, inkább csak egy jelképes gesztus volt, sokkal jobban ártott a fiú kapálózása. De nem tehetett róla, egyetlen mozdulat éppen elég volt ahhoz, hogy Bill halálra rémüljön. A mellkasa még mindig iszonyatos tempóban járt fel-alá és hosszú ideig bámulta az ajtót, ahol Katzie kilibbent.

-Biztos nem gond? Még lemondhatjuk… - szorította meg Katzie kezét Tom a bejárat előtt.

Az épület másik oldaláról hatalmas hangzavar szűrődött ki. Sikolyok, elnyújtott nevek, szerelmes szavak…

-Miért mondanánk le? – nézett rá mosolyogva Katzie.

-Csak… ez nem egy egyszerű dolog… még sosem csináltam ilyet. Figyelj, nem biztos, hogy ez olyan jó ötlet… mármint ne érts félre, én csak nem akarom, hogy neked rossz legyen – magyarázkodott Tom. – A rajongóim… nem tudom, hogy fogják fogadni.

Katzie megvonta a vállát.

-Ha neked nem rossz, akkor nekem sem.

Amennyire tudott a magas sarkújában lábujjhegyre állt és adott egy puszit Tom szájára, aztán hozzábújt. Imádta a fiú nagy, puha pulcsijait, amiben akár három ember is gond nélkül elfért volna.
Tom tudta, hogy Katzie nem igazán látja át a bejelentés következményeit, de képtelen volt magában tartani ezt a titkot. Ki akarta kiabálni a világnak, hogy ő ezt a csodálatos lányt szereti. Ezt mindenkinek tudnia kell. Aztán csak merjen valaki, akár csak egyetlen rossz szót szólni rá, egyenesen Tom Kaulitz-cal gyűlik meg a baja.

-Öt perc és kezdünk – dugta ki a fejét az ajtón egy nő.

-Rendben – bólintott Tom. – Megyünk? – fordult Katzie-hoz.

A lány boldogan elmosolyodott, megfogta Tom kezét és besietett az épületbe.

-Tudod mit kell mondanod, nem lesz semmi gáz – csapódott hozzájuk a menedzser útközben. –A hazaút már le van beszélve, amiatt ne aggódj – előzte meg Tomot és egy nagyot kortyolt a kávéjából. – Te csak koncentrálj a kamerákra – nevetett fel. – Sok sikert, itt leszünk – mutatott a fülesére, aztán elsietett.

Tom elmosolyodott és reflexszerűen megigazította a saját is. Adott egy utolsó puszit Katzie-nak, aztán hagyta, hogy a túlbuzgó sminkesek még egyszer levakolják az arcukat, majd beléptek a kamerák kereszttüzébe.

Folyt. Köv.

19. rész - This is war

-… csak is a színtiszta igazságot…

Tom lassan visszaengedte maga mellé jobb kezét, amit az eskü elmondása alatt a szíve fölött tartott. Idegesen végigfuttatta tekintetét az esküdteken, aztán helyet foglalt a tanuk székén. Futólag a bíróra pillantott, majd nyelt egy nagyot és elkezdte mondani a betanult hazugságot, amivel megmentheti Katzie-t.

-Védencem is eskü alatt vallja, minden pontosan úgy történt, ahogy azt a tanú, Tom Kaulitz elmondta – bólintott Benjamin és visszaült a helyére.

-…A vádlott óvadék ellenében távozhat…

-Köszönöm, nem is tudod mennyit jelent ez nekem – ölelte át Tom Benjamint.

-Csak egy baráti szívesség, bárki megtette volna a helyemben – mosolyodott el hamiskásan, majd a büszke, nyertes ügyvéd hatalmas vigyorral az arcán lépett ki a vakuk kereszttüzébe.

Tom egy hirtelen ötlettől vezérelve, az utolsó pillanatban lekanyarodott a város határához vezető útra. Nem akart haza menni. Pontosabban, félt haza menni. Kimondhatatlanul boldog volt, hogy Katzie újra vele lehet, de fogalma sem volt, hogyan tovább. Bill egyenesen retteg a lánytól, nem viheti magukhoz, de ha egyedül hagyja, Katzie biztosan újra bajba keveredik.

Felérve a domb tetejére Tom lefékezett, kiszállt a kocsiból és elővett egy plédet a csomagtartóból, amit leterített a fűre. Katzie vidáman szökdelve követte őt mindenhova, majd lehuppant mellé. Csodálattal nézte az alattuk elterülő várost, ami most hirtelen olyan hatalmasnak tűnt.

-Szép, igaz? – mosolyodott el Tom.

Katzie hevesen bólogatni kezdett, még mindig a várost bámulva, aztán a fiú felé fordította a fejét és az ajkába harapott.

-Te is az vagy – simított végig az arcán.

Tom zavartan megfogta Katzie kezét és elnevette magát. Még mindig nem tudott egészen hozzászokni a lány nyers őszinteségéhez.

-Lenne valami… valami fontos, amiről beszélnünk kéne – sóhajtott Tom, majd mikor Katzie ránézett, folytatta. – Most nagyon figyelj rám, oké?

-Rendben – mosolyodott el, akárcsak egy öt éves kislány.

Tom hosszú percekig nem szólalt meg. Csendben figyelte a lassan sötétbe burkolózó várost, amíg összeszedte a gondolatait. Nem tudta, hogyan fogalmazza meg, hogy lenne a legérthetőbb…

-Hamburgban rengeteg ember él… - kezdett bele végül. – Gazdagok, szegények, jók, rosszak… mindenféle, de egy közös van bennük. Mindenki bizonyos szabályok szerint él. Te is és én is. A baj az, hogy… neked rossz szabályokat tanítottak.

-Az élet egy küzdelem – szólalt meg Katzie. – Egy kegyetlen háború, ahol mindenki csak magára számíthat. Vagy megszerzed, amire szükséged van, vagy eltaposnak a többiek. Hát nem így van?

Tom elgondolkodott, aztán lassan bólintott.

-De, egy küzdelem. Mindenki hosszú harcok árán elér valamit, megszerez dolgokat, építgeti az életét. Aztán jössz te és elveszed ezt tőlük. Mert neked ez a normális… ez a te harcod. De ez… ez nem oké. Nem veheted el mások tulajdonát, nem járkálhatsz be idegenek házába engedély nélkül.

-Miért? Miért ne lehetnének saját szabályaim? – rázta a fejét Katzie. – Én nem értem ezt… - mutatott a városra kétségbeesetten. – Nem értem miért ne vehetném el azt, ami kell nekem, ha ti megmondhatjátok hol lakjak.

-Hogy hol lakj?

-Hát ahonnan most jövünk… én nem akarok ott élni – tiltakozott hevesen, visszagondolva a cellájára.

Tom felnevetett.

-Csak ne vedd el mások tulajdonát, ez a lényeg. Meg kell tanulnod a mi szabályaink szerint élni, máshogy nem megy. Nem szegheted meg a társadalom szabályait, különben… nos, megmondják hol lakj – idézte Katzie szavait.

-Miért? – emelte rá nagy zöld szemeit értetlenül.

Tom hirtelen maga sem tudta miért. Katzie fejével gondolkodva valóban értelmetlen az egész. Csak egyszerűen így élünk, többé kevésbé működik, ezt szoktuk meg, ebbe születtünk bele... Ez a normális. Katzie-nak pedig el kell fogadnia, hogy ez valóban normális. Nincs rá magyarázat, egyszerűen így van és kész.

-Csak hallgass rám, kérlek - mondta végül.

És Katzie-nak nem volt több kérdése. Ha ezt Tom szeretné, akkor ő is. Bármivel is fog járni a változás.

-Rendben.

-Miért kell nekem is elmenni? Én nem értek ehhez… ez nem az én dolgom – hadarta Katzie idegesen.

-De igen, a tied. Ezt mindenki magának intézi – magyarázta ellentmondást nem tűrő hangon Tom.

Katzie beletörődve elhúzta a száját, majd pár másodperc múlva némileg vidámabban kezdett fecsegni.

-Lorelei… A Lorelei szép név, nem?

-De, azt hiszem – vonta meg a vállát Tom.

-Vagy mit szólsz a Korinna-hoz? Még sosem választhattam ki magamnak a nevem!

-Mi van? – torpant meg Tom. – Nem, nem választhatsz csak úgy nevet magadnak. Szépen bediktálod a sajátodat és ennyi. Rachelle Deschanel lesz minden papírodon, örökké, mint minden normális embernek. Már nincs szükséged álnevekre és hamis igazolványokra.

-Örökké? – ráncolta össze a homlokát Katzie.

Tom bólintott.

-Te miért nem dolgozol, úgy mint a többi ember? – mondta ki Katzie, ami már nagyon rég óta foglalkoztatta.

-Én is dolgozom – mosolyodott el Tom és egy puszit nyomott a lány homlokára.

-De… de mindig máskor. Már amikor a betörést terveztük… - hirtelen elharapta a mondatot és szégyenlősen nézett a gitárosra. – Ne haragudj.

Tom felnevetett.

-Nekem beszélhetsz róla, a lényeg, hogy mások előtt ne hangoztasd és főleg, hogy ne csináld többször. Egyébként, az én helyzetem egy kicsit más… A hírességek munkaideje kötetlenebb – vigyorodott el.

-Akkor többet lehetsz itthon, velem?

-Hogy itthon azt nem tudom… de ha jössz velem minden fellépésemre, akkor igen.

-Az összesre! – kiáltott fel csillogó szemekkel Katzie.

Tom édesen elmosolyodott, aztán lágyan megcsókolta Katzie-t.

-Itt? Nálunk? Az én szobám mellett?! – szökött egy oktávval magasabbra Bill hangja.

Tom lassan bólintott.

-Csak érts meg…

-Nem! – szakította félbe a hisztérikus kiabálásával. – Neeem! Te teljesen megőrültél! Most jött ki a bö… börtönből! Nem, nem, nem! Nem lakhat itt és te sem találkozhatsz vele!

-Nem fog bántani. Megígérte, hogy megváltozik és én segíteni akarok neki – sóhajtott fáradtan Tom.

Bill idegesen járkált fel-alá a szobájában. Nem értette mi történik körülötte. A világ a feje tetejére állt?! Vagy talán csak ő nem látja jól a dolgokat? Katzie egy veszélyes bűnöző, az tény. Tom megbízik benne, ez is tény. Talán… Katzie valóban nem lesz többé. Lehet, hogy Tom mellett megváltozik és végre csak Rachelle lesz. Egy teljesen normális lány.
De ez akkor is abszurd! Most jött ki a börtönből! És Tom… miatta hazudott neki. Még sosem hazudott Billnek egy lány miatt.

Az énekes megtorpant és lassan a testvérére emelte a tekintetét. Tom kétségbeesetten, elgyötörten és nagyon fáradtan nézett vissza rá. Tisztán le tudta olvasni az arcáról mennyi mindenen ment keresztül a napokban. És ezt senki nem érthette, csak ő. Abban a pillanatban értette meg azt a különös dolgot, ami miatt Tom annyira ragaszkodik Katzie-hoz. Hogy fontos neki a lány. És hirtelen elszégyellte magát. Hogy lehet, hogy eddig nem vette észre ezt?
Legszívesebben elsírta volna magát a hirtelen rázúduló érzésektől, de végül csak némán átölelte Tomot.

-Olyan szörnyű volt ott látni őt… - suttogta a gitáros.

-Tudom – szorította még jobban magához.

Folyt. Köv.

PS Remélem nem lett túl nyomasztó. Ebben a részben kicsit mindenki más, talán a szereplők ki is fordulnak magukból, nem tudom... Minden esetre innen már változások jönnek. :D Szóval, komizzatok sokat, hogy hamar jöjjön a folytatás! :D

Strawberry

18. rész - The story

Sziasztok!
Mindenek előtt egy hatalmas gratuláció VETTELNEK!!!! *-* Még most sem tudom elhinni, hogy világbajnok... És akkor képzelem, neki mennyire hihetetlen :) Szívesen ott lennék most a Redbull-os bulin... :D 
Végig izgultam az egész futamot, azért van csak most rész, de remélem így is örültök neki :D

-Benjamin? Szia, igen, Tom vagyok – hadarta a gitáros.

-Huh, rég beszéltünk – nevetett fel nosztalgikus arccal. Hangjából ítélve őszintén örült a gitáros hívásának.

-Ja, rég volt – próbált Tom is hasonló hangszínt megütni és csak remélte, hogy az idegesség és a tanácstalanság nem érződik rajta.

-Mi újság? Olvastam a lapokban, csak nem barátnőd van? – kérdezett rá a férfi csevegő hangnemben, majd kicsit elhallgatott és kissé bizonytalanabbul folytatta. – Persze, minden szemetet összeírnak… még, hogy börtönben… - kacagott jóízűen.

Tom nagyot nyelt.

-Hát… igen, nagy kamugépek – préselte ki magából a szavakat. - Na de veled mizujs? Jól mennek a… a jogi izék? – vakarta meg a tarkóját. Igazából fogalma sem volt róla, hogy pontosan mit is csinál idézőjeles barátja, csak annyit tudott, hogy ő segíthet neki. És segíteni is fog.

-Persze. Kicsit nagy most a versengés az ügyvédek között, de minden oké. Múltkor is olyan ügyön dolg… - kezdett bele nagy lelkesen, de Tom félbeszakította.

Szóval ügyvéd. Tökéletes!

-Ja, tök jó. Örülök, tényleg, Benjamin… haver – hadarta színlelt örömmel. – Figyu, kérhetek egy szívességet?

Katzie unottan lóbálta lábait az ágyon ülve. Fejét kicsit oldalra döntötte és gondolkodott. Már napok óta itt van és nem történik semmi. Jörg azt mondta neki, hogy akár még ki is szabadulhat, ha a tárgyaláson mond valamit. Valami okosat és hihetőt. De milyen tárgyaláson? És mégis mit mondjon?
Az üzlet kameráit, amit kiraboltak, még a betörés előtt kikapcsolták, így valódi bizonyítékok nem voltak, legalábbis Katzie ellen nem. Syra-nál megtalálták az ékszereket, így neki esélye sem volt, de Katzie-val nem tudtak mit kezdeni. Nem tudtak róla semmit, nem beszélt, nem volt ügyvédje és senkije sem. Csupán az újságok cikkeztek róla, mint Tom Kaulitz állítólagos barátnőjéről, de ezzel a rendőrség nem tudott mit kezdeni. Tom hallgatott, a tárgyalások, pedig húzódtak. Nem mintha Katzie meg tudta volna magát védeni ügyvéd, bizonyítékok és a jogok ismerete nélkül.

Felhúzta lábait és a hideg falnak dőlt. Unatkozott.

-Én ebben nem vagyok biztos… - hallotta tompán egy beszélgetés foszlányát a folyosó végéről. – Nem ígérem, hogy menni fog.

-Dehogynem, csak menj már! – ütötte meg a fülét egy fájdalmasan ismerős hang.

Katzie azonnal felpattant és fülelni kezdett. Egy ideig csak a közeledő lépéseket hallotta, majd az első férfi újból megszólalt. A hangja kissé félénk és bizonytalan volt. Talán félt valamitől.

-Figyelj, ez nem olyan egyszerű… Tudnom kéne az előzményeket! Csodát én sem tehetek, menjünk inkább haza.

A léptek zaja elhalt, talán megtorpantak. Ideges sutyorgások, cipők csikorgása a padlón, majd bilincscsörgés. Valószínűleg egy rendőr is erre felé tartott.

-Látogatója jött – állt meg az egyenruhás a lány cellája előtt, majd a zárral kezdett bajlódni.

Katzie felvonta a szemöldökét és kíváncsian nyújtózkodott, hátha meglátja azt a valakit.

-Tom! – sikított fel boldogan, amikor végre megpillantotta a gitárost.

A fiú elgyötört arcán egy őszinte mosoly jelent meg és a szemei is felragyogtak.

-Szia! – suttogta, majd diszkréten egy kis pénzt csúsztatott az őr kezébe, aki tapintatosan arrébb állt, ezzel jelezve, hogy ő ugyan nem lát és nem hall semmit.

Tom és Benjamin bementek a cellába, Katzie pedig azonnal a gitáros karjaiba vetette magát.

-De jó, hogy jössz! Annyira unatkoztam nélküled!

Tom felnevetett. Már meg sem lepődött a lány furcsa reakcióján. Más ember biztosan összetörve omlott volna a karjaiba és könyörgött volna, hogy vigye ki innen, de Katzie csak annyit mond, hogy unatkozott.

-Hiányoztál – dünnyögte a hajába Tom.

Szinte biztos volt benne, hogy a lány bűnös, mégsem tudott rá haragudni. Ismerte az életét, tudta, hogy Katzie ezekre nem egészen úgy tekint, mint más emberek… és túlságosan szerette. Ez volt Tom végzete. Képtelen volt elítélni ezért Katzie-t, nem tudott egyetlen rossz szót sem mondani neki, pedig pontosan tudta, hogy ez mennyire helytelen. Csak szeretni akarta őt, úgy ahogy van.

Benjamin hangosan köhintett egyet, mire Tom észbe kapott és elengedte a lányt.

-Ő itt Benjamin és azért jött, hogy segítsen – a férfi arca kissé összerándult, de nem mondott semmit. – Nagyon fontos lenne, hogy mindent elmondj neki, pontosan úgy, ahogy történt.

Katzie csak most vette észre, hogy rajtuk kívül még egy ember ott van. Bizalmatlanul méregette Benjamint, miközben egyik kezével még mindig Tom pulcsijába kapaszkodott. Nem akarta egy vadidegennek elmesélni, hogy mi történt. Nem tehette meg.

-Ne aggódj, megbízhatsz benne – szólalt meg Tom, hogy megnyugtassa Katzie-t. – A barátom – tette hozzá, miután a lány nem reagált.

És mintha megtört volna a jég, Katzie bólintott. Ha Tom barátja, akkor minden rendben van. Megbízhat benne. Leült az ágyra, megvárta, amíg a fiúk is helyet foglalnak mellette és halkan belekezdett a történetébe.
Tom kissé görcsösen szorongatta a pulcsija ujját és időnként nyugtalanul tekintett Benjaminra. Félt, hogy a férfi a hallottak után megijed és kirohan innen, aztán senki nem lesz, aki segíteni tudna Katzie-nak. Nem tudta mire számítson, elképzelni sem tudta, hogy mások, hogy reagálnának erre, de ismerve öccse reakcióit, rettegett. Valahol belül érezte, hogy amit Katzie csinál, sőt ez a szerelem sem egy normális dolog, de nem tudott ellene mit tenni. Szüksége volt a lányra, most már képtelen lett volna nélküle élni. Nem akarta elveszíteni, muszáj volt segítenie rajta.

-Akkor senkinek nem mondtál semmit? – kérdezett vissza Benjamin.

Katzie megrázta a fejét.

-Ez nagyszerű! – vidult fel Ben.

Tom kíváncsian pillantott barátjára, de semmit nem látott rajta. Mintha nem is hallotta volna, hogy Katzie teljesen őszintén elismerte, valóban részt vett a rablásban. De nem tudhatta, hogy Benjamin valójában csak egyetlen dolog miatt aggódott végig, azért, hogy ebből az ügyből lehetetlen kimászni és akkor csorba esik a jó hírén. Azt hitte Katzie már beszélt a rendőrökkel, meg volt a vallomás, a bizonyítékok és gyakorlatilag csak egy jelképes tárgyalás maradt hátra, a cella, pedig már elő van melegítve az állami börtönben a lány számára. Az nem érdekelte, hogy mit tett vagy mit nem tett, ugyan, az sosem volt lényeg. Benjamint nem ijesztették el a hétköznapi élet szörnyűségei, az ő dolga az volt, hogy megnyerje a pereket és egyebeket, aztán, pedig bezsebelje értük a pénzt. Hogy ki volt a bűnös az nem számított, a törvények alól mindig ki lehetett bújni egy kiskapun, ez már rég hidegen hagyta Benjamint. Ő már csak a nyerési esélyek mértéke szerint mérlegelt, Katzie esetében, pedig még semmi sem volt veszve. Simán kihozhatja innen a lányt, különösebb erőlködések nélkül is. Az, pedig, hogy a híres Tom Kaulitz barátnőjét mentette meg, biztosan nagy visszhangot kap, ami igen csak jót tesz a karrierjének.

-Akkor csak összehozunk egy hihető sztorit és ki kell csikarnunk, hogy óvadék ellenében elmehess és máris otthon találod magad – csapta össze a kezeit elégedetten Benjamin.

-Tessék? Ennyi? – kérdezte Tom meglepetten.

-Persze, mit gondoltál? – nevetett fel a férfi. – Tom Kaulitz, Németország első számú sztárjának a barátnőjét hagyják a sitten rohadni? Ugyan már! Egy kis plusz pénzért meg mindent el is felejtenek.

Tom boldogan a lányra nézett és szorosan a karjaiba zárta. Elmondhatatlanul boldog volt már csak a gondolattól is, hogy hamarosan újra otthon lehetnek. Onnantól kezdve, pedig nem engedi el többször, vigyázni fog rá.

-Holnap visszajövök, akkor megbeszélünk mindent – állt fel Benjamin. – Addig ne beszélj senkivel.

Katzie engedelmesen bólogatott. Benjamin körbenézett a kicsike helységben, ahol csak épphogy elfértek, majd egy apró fintor suhant végig az arcán.

-Nos, akkor itt rám már nincs szükség… - rakta el a jegyzeteit fontoskodva. – Holnap találkozunk, sziasztok – biccentett egyet, majd sietős léptekkel elment.

Az őr visszaállt az ajtó elé és türelmetlenül köhintett egyet.

-Lassan nekem is mennem kell – húzta el a száját Tom.

-Nem maradsz itt velem? – nézett fel rá nagy szemekkel a lány.

A gitáros halványan elmosolyodott.

-Nem lehet.

-De éjjel visszajössz?

Tom szomorúan megrázta a fejét.

-Hát jó – sóhajtott Katzie.

Nem kérdezett többet, elfogadta, hogy nem találkozhat Tommal.

-Megpróbáljuk előre hozni a tárgyalásod és akkor ott találkozunk – simogatta meg bíztatóan a karját.

-Milyen tárgyalást? – mondta ki, ami már nagyon rég óta foglalkoztatta, de eddig senkitől nem merte megkérdezni.

-Hát, ami… nem tudod mi az a bírósági tárgyalás?

Katzie megrázta a fejét.

-Ott döntik el, hogy itt maradsz-e vagy hazajöhetsz velem – mondta a leegyszerűsített változatot Tom.

-Kicsit félek tőle – vallotta be Katzie.

-Nem lesz semmi baj, haza fognak engedni.

-Tudom, csak… még sosem voltam ilyenen. Nektek elég fura szabályaitok vannak és én nem ismerem őket – ráncolta össze a homlokát gondterhelten.

Tom felnevetett.

-Ne aggódj, Benjamin el fog mondani neked mindent. De most már mennem kell – hajolt a lányhoz egy csókért. – Szia! – intett szomorúan mosolyogva, aztán eltűnt az üres folyosón.

Katzie becsukta a szemeit, kizárta a súlyos rácsos ajtó csattanását, ami hangosan visszhangozva csukódott be, majd hátát a falnak vetette és lassan az ajkaira csúsztatta a kezét. Még mindig érezte Tom édes csókját, amit már olyan régóta hiányolt. Olyan megmagyarázhatatlan volt ez az egész… Nem tudta volna megmondani, hogy miért ilyen fontos neki a fiú, de érezte, hogy ő az egyetlen, akire akár az életét is rábízhatná és hogy ő más, mint az eddigi családja vagy bárki más. Ő nem büntet, nem kér, nem szid… csak ad. Mintha csak azért élne, hogy Katzie boldog legyen. Egy őrangyal, akit csakis neki küldtek.

Folyt. Köv.

17. rész - Börtönéjszakák

Katzie nyűgösen dőlt a szűk cella hűvös falának. Egyedül volt, nem tudta hol van Syra, félt és fáradt volt. Egész éjjel nem aludt semmit, a rendőrök mindenáron ki akarták húzni belőle az összes információt. Persze Katzie egyetlen szót sem szólt. Ezt belenevelték, ha vallott volna, az súlyosabb bűnnek számítana, mint a legfőbb főbűn. Így hát teljesen megnémult, a kérdés már csak az volt, meddig. Egyelőre még csak előzetesben volt, a végleges börtönbe csak a hivatalos ítélet meghozása után helyezhették át, tehát elméletileg még megúszhatta, de Katzie-nak nem volt semmilyen tapasztalata ilyen téren. Fogalma se volt, hogy kerülhetne ki innen. Se pénze, se… semmije.

-Hé, te! Kifelé! – állt meg a cellája előtt egy rendőr, majd kinyitotta a nehéz, rácsos fémajtót. –Jelenésed van – vigyorodott el gonoszul.

Katzie feltápászkodott a földről és engedelmesen kinyújtotta a kezeit, hogy a férfi rátehesse a bilincseket, aztán némán követte az egyenruhást a vallató szobába, ahol csak ezen az éjszakán már vagy ötször járt. Az ajtóban már várta őt egy másik rendőr, akit eddig még nem látott. Az kinyitotta előtte a bejáratot és betessékelte a kicsi helységbe. Katzie leült a székre és némán tanulmányozni kezdte az egyik sarkot, beszélni úgy se fog, más elfoglaltsága meg nem igen akadt, a rendőr, pedig átvette a lány aktáját és sietősen belelapozott.

-Nincs neve? – akadt meg a szeme rögtön az első soron.

-Egy rohadt szót sem tudtunk kihúzni belőle – bökött a fejével a másik férfi Katzie felé. – A személyie hamis, ezen kívül csak egy sajtóigazolvány volt nála. Az is hamis.

Az egyenruhás felnevetett.

-Sajtóigazolvány? Egy ékszerboltba?

A másik férfi megvonta a vállát. Őt már nem érdekelték a részletek, lehúzta a műszakját, már csak haza akart menni.

-Sok szerencsét hozzá… - veregette meg a vállát, aztán magára hagyta a férfit.

-Nos… - ült le Katzie-val szembe. – Én Jörg Fürste vagyok. És Ön?

A lány belenézett a férfi kék szemeibe, de most szem szólalt meg.

-Megtudhatnám a nevét? Úgy könnyebb lenne… együttműködnünk.

Azonban választ most sem kapott.

-Hogy hívják? – próbálkozott ismét Jörg. –Egyáltalán beszéli a nyelvünket? Idevalósi?

Katzie egy aprót bólintott, maga sem tudta miért. Talán nem akarta, hogy a férfi angolul vagy bármilyen más nyelven kezdjen neki hablatyolni. Így legalább értette miről volt szó, az már más kérdés, hogy nem volt aktív résztvevője a beszélgetésnek.
Jörg egy nagyot sóhajtott.

-Nézze, maga is pontosan tudja miért van itt. Ha nem beszél, elítélik. Mi nem tehetünk semmit, a kezeink meg vannak kötve.

Katzie lenézett megbilincselt kezeire. Ez azért elég ironikus.

-Szeretne előbb az ügyvédjével tárgyalni? Tudja a számát?

-Nincs ügyvédem – szólalt meg az este folyamán először Katzie. A hangja fáradt volt és elgyötört. Jörg kedves volt vele, nem kiabált és nem kezelte máris rabként, mint előtte a többi rendőr, meg akarta hálálni neki. Persze, jelentős dolgokat nem mondhatott, azért Syra megölné. Akárhol is van most.

-De… beszélhetnék… öhm… - Katzie nem tudta, hogy nevezze meg Syra-t. A nevét értelemszerűen nem mondhatta ki, de talán Jörg nem is tudná ki az a Syra. Ki tudja mit mondott nekik a nő, vagy hogy egyáltalán mondott-e bármit is. Katzie megköszörülte a torkát, aztán inkább elhallgatott.

-Kivel szeretne beszélni?

Katzie nem válaszolt. Lehajtotta a fejét és a bilincseket kezdte fixírozni. Jörg ismét gondterhelten sóhajtott, majd belelapozott a lány aktájába. Se név, se lakcím, se semmi… Mintha nem is létezne. Csak a tényeket tudta. Ez a lány és egy másik nő ott voltak az ékszerboltban, ahonnan a riasztás jött. Semmi mást.
Dühösen az asztalra csapott és kirúgta maga alól a széket.

-Mondjon már valamit, az Istenért! – kiabálta. – Hogy hívják?! Van neve?! A kurva életbe is! - rúgott az asztal lábába, amikor továbbra sem kapott választ.

Katzie felnézett a dühöngő férfire. Kék szemei idegesen ugráltak az akta és Katzie szomorú, zöld szempárja között. Katzie nem tudta megmagyarázni miért, de szimpatikus volt neki Jörg. Úgy mondott volna neki valamit, amivel segíthet, de nem tehette. Az az életébe is kerülhet, de a szabadságába mindenképp. Ismét lehajtotta a fejét és még egy órán át hallgatta, ahogy Jörg újra és újra felteszi neki a kérdéseit, más-más hangnemben, egyre idegesebben, miközben ő azon gondolkodott, hogy vajon láthatja-e még Tomot. Hogy vajon tudja-e hol van most és ha nem, megharagszik-e, amiért nem látogatja meg éjjel. Hiányzott neki Tom.

A gitáros szomorúan nézett ki az ablakán. Katzie tegnap nem jött el és úgy tűnik, ma se fog. Fogalma sem volt miért vagy hol lehet most a lány. Talán a kórházban történtek megijesztették. Lehet… lehet, hogy már soha többé nem jön el? Tom telefonja rezegni kezdett az asztalon. Felkapta a mobilt és a kijelzőre pillantott. David, a menedzser neve villogott ott, Tomnak, pedig hirtelen bűntudata lett. Már több mint egy hete „eltűntek” és ő egy nyomorult kis sms-t sem küldött a férfinek. A kórházban úgy volt vele, hogy majd ha Bill jobban lesz, értesíti a David-et, addig sem kell aggódnia miatta, de annyira ideges volt, hogy teljesen megfeledkezett róla. És igazából mindenki másról is, a telefonja kikapcsolva pihent a farzsebében. Most pedig Katzie vonta el a figyelmét. Gyakorlatilag teljesen elvágta magát a külvilágtól, de most már itt az ideje, hogy adjon magáról valami életjelet.

-Szia David – próbált a lehető legtermészetesebb hangon köszönni.

-Hol a jó édes picsában voltál?! – üvöltötte a vonal túlsó végéről David. Nem volt rózsás kedvében. – Mégis hogy a fenébe képzelted, hogy csak úgy elhúztok egy hétre?! Egy kibaszott sms-t nem kaptam, semmit!

-Sajnálom, csak… - kezdett azonnal magyarázkodni Tom, de a menedzser beléfojtotta a szót.

-Nincs „csak” meg „de”! Kurvára nagy felelőtlenség volt! És mi ez az egész cirkusz? Bill kórházban van? Meg hogy kerül börtönbe az állítólagos barátnőd? Tom, ki az a csaj és én miért nem tudok róla?! Szerinted hogy fogom eltusolni ezeket a baromságokat?! A média kibaszott nagy botrányt csinál, és ez nagyon, nagyon nem jó! Übernagy szarban vagyunk! – zúdította felháborodott mondanivalóját a gitárosra.

-Mi? Börtönben? Rachelle börtönben van?? – üvöltötte teljesen kiakadva azt az egyetlen mondatot, ami a több ezer közül megragadt a fejében.

-Ki az a Rachelle? – kérdezett vissza totál értetlenül David.

-A barátnőm! – kiabált vissza Tom. – És börtönben van! Miért nem szóltál előbb?! Wáá, a rohadtéletbe! – ordított egy nagyot, aztán kinyomta a telefont és lehajította az ágyra.

Folyt. Köv.

16. rész - Valami új kezdete

Sziasztoook! :)
Köszönöm a komikat mindenkinek! :) <3 Bocsi a kimaradásért, remélem ez a rész kárpótol titeket. ;)

Syra elködösült tekintettel emelt ki egy gyémántokkal kirakott nyakláncot a törött üveg mögül. Óvatosan megforgatta ujjai között, majd szinte már gondoskodó mozdulatokkal tette a táskájába.

-Úristen – suttogta Katzie elámulva.

Syra azonnal az ajtóban ácsorgó lány felé kapta a fejét. Katzie pár másodpercig teljesen ledermedve állt a küszöbön, majd hirtelen berohant a helységbe és feltépte az első kis üvegajtót. Elvakultan, akárcsak egy éhes ragadozó, belemarkolt a töménytelen mennyiségű ékszerekbe. Talán még sosem látott ennyi fényesen csillogó drágakövet. Teljesen megbabonázta a látvány. Ahogy a sötétben megcsillantak az apró kövek, ahogy a hosszú ezüstláncokon táncolt a beszűrődő utcai lámpa fénye… képtelen volt betelni velük.
Syra átlépdelt az üvegszilánkokon, azok erőtlenül ropogtak a cipője alatt, majd meggondolatlanul ő is belépett a második helységbe. Azt hitték a tervük tökéletes, nem lehet semmi bökkenő. Csupán egy dologgal nem számoltak. A másodlagos riasztóval, aminek külön vezérlőegysége volt.
Mialatt a két nő megszállott módjára tépte ki a bársonypárnára állított nyakláncokat, karkötőket és gyűrűket a makulátlanul fényes üvegszekrényekből, addig a riasztó alattomosan megsúgta titkukat a rendőrségnek.

Tom kissé elálmosodva lépett ki a melegvízből. Pontosan egy hete várt már erre a pihentető fürdőre a saját otthonában. A derekára csavart egy törölközőt, majd belenézett a tükörbe.

-Basszus – motyogta elszörnyedve. –Ember, olyan vagy, mint a mosott szar…

Ujjával végigsimította a szeme alatti sötét karikákat, majd inkább gyorsan elfordult a tükörtől és átsétált a szobájába. Egy nyújtózással egybekötött ásítás után kinyitotta hatalmas, tükörajtós szekrényét és kényelmes tempóban válogatni kezdett. Nem kellett semmilyen fontos eseményre készülnie, kivételesen a délután hátralevő részét teljes nyugalomban tölthette otthon. Rá is fért egy kis pihenés egy ilyen hét után. Hát még Billre…
Tom unottan tologatta a fogason lógó pólóit. Valójában már rég nem a ruháit válogatta, csak úgy álldogált a szekrény előtt és hagyta, hogy ellepjék agyát a gondolatok.
Aggódott Billért. Talán még sosem félt ennyire attól, hogy elveszítheti a testvérét. Az énekes szemmel láthatólag jól volt, de Tom tudta, hogy belül nagyon is megviselte a baleset. Újra és újra Bill kétségbeesett, rémült arca jelent meg előtte, amikor meglátta Rachelle-t. Bill félt a betörőlánytól, ő mindig is jobban tartott a bűnözőktől, mint Tom. Biztos ezért kötötte össze a balesetet Rachelle-lel. Mert hogy az egy baleset volt és nem más. Bill megijedt a hirtelen felfedezéstől, hogy ő nem az a lány, akinek hitte, aztán bumm, ott volt a szekrény meg a váza. És Tom úgy gondolta, hogy ez az ő hibája. El kellett volna mondania neki az igazat a barátnőjéről és akkor nem történt volna ez. Bill nem ijed meg, nem üti be a fejét és nem kerül kórházba.

-Fenébe a titkokkal! – rúgott mérgesen a szekrénybe.

Tom sóhajtott egy nagyot, hogy lenyugodjon, majd az ágyra dobált néhány ruhát, csak úgy találomra, ami épp a kezébe akadt.
És szegény Rachelle… biztos szörnyen érzi magát Bill miatt. Már akkor is szinte sokkot kapott. Meg se tudott szólalni… ő pedig ott hagyta. Rachelle! Tomnak csak most jutott igazán eszébe a lány. Csúnyán magára hagyta ezen a héten… Szinte azonnal el is szégyellte magát, majd az ágyra hasalt, elővette a mobilját és sietve kutakodott a nevek között, de Rachelle-t vagy Katzie-t sehol nem talált. Aztán rájött, hogy a lánynak talán telefonja sincs. Lehet, hogy az is lebuktatná, ki tudja… Tomnak fogalma sem volt, hogy érhetné utol őt, hogy szólhatna neki arról, hogy már otthon vannak. Azt se tudta, pontosan hol lakik a lány.

-Na ezért nem volt nekem barátnőm… - nevetett fel kínjában, majd a frissen ágyra dobált ruhakupacba temette az arcát. De talán ma este is eljön, ahogy eddig mindig.

Az utcát piros és kék fények világították meg, a szirénák, pedig még mindig élesen visszhangoztak az álmos emberek emlékezetében, de még talán ezeket is elnyomta az autóban ülő fiatal lány szívverése. Félt. Most úgy igazából, egész testében remegett. Eddig még talán soha nem érzett ilyet, talán csak ehhez hasonlót. Megijedt párszor, egyetlen pillanatra, de az igazi, velőt rázó félelemmel még nem volt dolga.
Megtörtént az, amitől már egészen kicsi kora óta tartott. Egyszerűen az agyába vésték, hogy mindent meg kell tennie azért, hogy ami jelenleg bekövetkezett, soha, de soha ne történjen meg. Mert akkor vége mindennek. Katzie pontosan nem tudta, hogy mi vár rá, fogalma sem volt a német, de semmilyen más büntetőjogi eljárásokról, rendőrségről, tárgyalásról vagy börtönről. Annyit tudott, hogy szörnyűek és minden áron el kell kerülnie, na meg érezte a többiek feszültségét, rémületét, amikor erről sutyorogtak és ez éppen elég volt ahhoz, hogy vakon bízzon a belétraktált elméletekben.
Most nem is egészen a rendőröktől vagy a börtöntől félt, hanem az ismeretlentől.
A bilincs hideg fémje vaskos jég módjára szorította a csuklóját. Esélye sem volt szabadulni. Csendben nézte az ablakból, ahogy Syra-t egyszerre három egyenruhás fogja le, majd erőszakosan őt is megbilincselik és egy másik kocsiba taszigálják. Syra még akkor is próbált ellenállni, de Katzie már érezte, hogy nincs értelme. Persze az agyában lakó hangocska rémülten szaladgált faltól falig, miközben éles hangon visította, hogy „Menekülj Katzie! Menekülj, amíg nem késő!”, de a lány úgy gondolta, hogy már igen is késő. Mélyen élt még benne az Agyaggalamb szigorú fenyegetése is és mindenki más rémülettől fojtott hangja a börtönről szóló mesélésnél. Ő maga is rettegett. Tudta, hogy most valami nagyon, nagyon súlyos történt, aminek soha az életben nem szabadott volna. Valami olyan, ami talán az egész életét megváltoztatja, nem jó irányba. De nem tudott ellene mit tenni. Úgy érezte, ő erre már képtelen. Túl sok idegen hatás érte mostanában, Katzie pedig lassan elveszett a rengeteg új információ között.

Bill félhangosan dúdolva pakolászta a ruháit. Minden egyes darabot kivett a táskájából, újra összehajtogatta, majd berakta a szekrényébe vagy a szennyesbe. Miután ezzel elkészült, leült az ágyra. Ujjaival végigsimított a ránctalan takarón, aztán a lábait lóbálva, elégedetten nézett körbe a szobájában. Minden a helyén volt. A baseball ütő az éjjeliszekrényén, a riasztó kezelőegysége az ajtó mellett és az új zárak az ablakokon. A szobája tökéletesen betörő-biztos volt. Bill most már biztonságban érezte magát.
Felpattant az ágyról, és habár a szökdécseléshez még nem érzett elég energiát magában, de kivételesen nagyon jó kedvűen sétált át testvére szobájába, hogy leadja a "beteg", azaz a saját igényeit Tomnak.

Folyt. Köv.

15. rész - Félelem

Katzie szótlanul lépdelt Syra mellett, akinek viszont be nem állt a szája. Örült, hogy most végre bűntársra lelt és igyekezett minden tervét megosztani a lánnyal, amiket egyedül nem tudott volna megvalósítani. Azonban Katzie cseppet sem figyelt oda rá, minden gondolatát Tom kötötte le. Már majdnem egy hete nem látta a fiút, ugyan is Tom egyetlen percre sem hajlandó elmozdulni öccse mellől. Még éjjel is bent marad a kórházban, Bill párnájára dőlve alszik vagy épp ébren figyeli minden egyes lélegzetvételét. Katzie pedig nem mer bemenni hozzá. Az ok, amiért úgy döntött, távol tartja magát a kórháztól, az Bill. Nagyon furcsán viselkedett a közelében és ezt nem szeretné újból átélni. Talán jobb is, ha nem találkoznak többször. Mintha Tom is említette volna, hogy Bill egy kicsit tart tőle.

-Te vagy Tom barátnője? Te vagy az! Ugye? – állt meg előtte két lány.

Izgatottsággal vegyes félelemmel néztek Katzie-ra. Talán maguk sem tudták milyen választ várnak igazán vagy hogy egyáltalán van-e olyan felelet, aminek jelen pillanatban örülnének és el is hinnék, de azért töretlenül álltak a két nő előtt.
Katzie meglepetten bámult vissza rájuk.

-Nem tudom – bukott ki belőle a meglehetősen bugyuta válasz. Az igazság azonban valóban ez volt, Katzie maga sem tudta, Tom barátnője-e még.

-Dehogyis! Ez a kis gebe? Mégis hol ismerkedtek volna meg? – mutatott Katzie-ra Syra, majd álcázott meglepettségét megspékelte egy hitetlenkedő nevetéssel. –Gyere innen aranyom, ezek még szétszednek – súgta bizalmasan a fülébe, majd karon ragadta és félre lökve a két kislányt, sietősen távoztak.

-Nem igaz, láttunk az újságban! Hé, gyertek vissza! – kiáltott utánuk a vörös hajú, de annyi bátorsága, hogy visszarántsa őket, szerencsére már nem volt.

-Nem szabadna itt mászkálnod, ha már ilyen magas körökben forogsz – jegyezte meg kicsit gúnyolódva Syra, mikor már biztos volt benne, hogy jó messze járnak a lányoktól.

-Utólag okoskodni könnyű… - motyogta az orra alatt Katzie, inkább csak magának. Valójában teljesen hidegen hagyta, hogy ki látja és ki nem, sokkal jobban foglalkoztatta a kérdés, amit az előbb tettek fel neki. Ő most akkor még mindig Tom barátnője?
Katzie nagyot sóhajtott. Kicsit kétségbe volt esve. Nem tudta mire vélje Tom „eltűnését” és szótlanságát. Még akkor sem beszéltek, amikor eljöttek a kórházból Bill ruháiért és amikor kitette őt a Reeperbahn előtti utca sarkán. De biztos csak aggódott Billért és azért volt olyan – szögezte le magában, bár ez inkább csak afféle önnyugtatás volt.
Katzie még mindig nem látta tisztán, ami akkor éjszaka történt és felfogni is képtelen volt azt a hihetetlen mértékű kötődést és szeretet, ami az ikrek között volt, de annyi már derengett neki, hogy Tom valamiért nagyon ragaszkodik Billhez. Persze, hogy is érthetné ezt egy olyan, akinek sosem volt családja, sem semmilyen normális emberi kapcsolata? Számára csak bandák és csapatok léteztek, akiket csak a szükség tartott össze és akár a legkisebb összezörrenés miatt is felbomlottak. Az ő életében az emberek arc és név nélkül jöttek-mentek. Csak addig számítottak valamit, amíg a csapatnak hasznot hoztak. De a ragaszkodásról… arról fogalma sem volt.

-Syra – szólította meg a nőt kissé bizonytalanul -, Tom miért nem keresett? Nem akar már velem lenni?

Syra, a dohányzástól rekedt hangján felnevetett.

-Ugyan már, édesem, olyan világos, mint a Nap! Ez a fiú átvert téged, már nem kellesz neki. Ennyi volt, vége.

-De Tom azt mondta…

-Azt mondta, azt mondta… - ismételte gúnyosan. – A pasik sok mindent mondanak és semmit sem tartanak be. Jobb lesz, ha ebbe beletörődsz kiscsillag.

Syra mindig túloz, Tom csak ideges volt – szögezte le magában Katzie. Egyszerűen el sem tudta képzelni, hogy Tom becsapja őt. Az lehetetlen volt.

-Hát jó – vonta meg a vállát végül, jelezve, hogy nem kíván többet fűzni a témához.

-Akkor holnap velem tartasz?

-Persze – vágta rá Katzie, majd egy kis gondolkodás után hozzá tette: -Hová?

Syra rosszallóan megrázta a fejét.

-Semmit sem változtál Katzie, még mindig olyan kis figyelmetlen vagy. Szórakozni! Hát hova máshova? Hamburg legnagyobb ékszerkereskedésébe.

A nő szemei felcsillantak és mohón nézett Katzie-ra, bár szinte biztos volt benne, hogy a lány vele tart. Ők mindig is egyetértettek abban, hogy ékszerboltokat izgalmasabb kirabolni, mint közönséges családi házakat. Arról nem is beszélve, hogy több pénzt hoznak.

-Nem tudom Syra… a legnagyobbat? – nézett fel rá tanácstalanul. – Talán, kezdhetnénk valami kisebbel. Különben is, én jól meg vagyok így. Tom szerint…

-Fogd be a szád! – rivallt rá Syra magából kikelve. – Amit most csinálsz, az szánalmas – köpte a szavakat megvetően. – Tom pedig neked egy senki! Én döntöm el, hogy mit tehetsz és nem ő!

Katzie megadóan lehajtotta a fejét.

-Igazad van… ez szánalmas.

Syra arcán elégedett mosoly terült szét és máris úgy fecsegett, mintha mi sem történt volna. Katzie csak szoborszerű arccal hallgatta. Amióta nem volt vele az Agyaggalamb, kissé tartott a nagyobb rablásoktól. Kételkedett benne, hogy ő és Syra elegek egy ekkora kihíváshoz. Arról nem is beszélve, hogy így végképp nem lesz ideje meglátogatni Tomot. De nem volt választása, Syra a főnök és valamiből meg kellett élnie. Valami kevésbé tisztességtelenből és pitiánerből. A zsebtolvajlásnál ő is többre tartotta magát, ez csak egy kényszermegoldás volt, most pedig itt a lehetőség valami hozzá méltóbbra…

Bill szomorúan nézett ki a rácsos kórházi ablakon. Odakint már javában sötétedett, a kórházzal szemben álló emeletes épület ablakaiban szinte mindenhol égett a lámpa. Az utca menti villanyoszlopokat is felkapcsolták, az autók is kis világító pontként suhantak el, amiknek Bill csak a megnyugtató morajlását hallhatta a kórteremben. Másnap végre haza engedik és ő mégsem tud ennek örülni.
Egy pillanatra a mellette alvó Tomra sandított. Bátyja békésen szuszogott mellette, már biztosan nagyon kimerült lehetett. Amióta Bill kórházba került csak néhány órára pihent le minden este. Nem merte magára hagyni öccsét, másban pedig nem bízott.
Ha haza mennek, Katzie újra el fog menni Tomhoz. Be fog mászni az ablakon, ahogy az egy betörőhöz illik és ki tudja mit csinál a testvérével. Bill még az ártatlan beszélgetéseikből is ördögi dolgokat látott. Hiába győzködte őt Tom, hogy Rachelle ártalmatlan, nem tudott megnyugodni. Kirázta a hideg, ha arra gondolt, egy bűnözőnek szabad bejárása van az otthonukba. Ezen kívül félt is a lánytól. Valahányszor rá gondolt, mindig az elszánt, gonoszul villogó macskaszemei jutottak eszébe és ahogy gyilkosokat megszégyenítő elszántsággal közelített felé. Legközelebb akár meg is ölheti őt. De a legrosszabb mégis az volt, hogy Tom a bizalmába fogadta őt. Olyan dolgokat osztott meg vele, amiket nem lett volna szabad. Ez a lány tudott mindent a gyerekkoráról, a bandájukról, a sztárságról, az ikrek kapcsolatáról és a jelenlegi életükről. Gyakorlatilag mindent. Bill pedig rettegett, hogy felhasználja a testvére ellen. Elképzelni sem tudta, hogy Rachelle miért akar Tom közelében lenni, miért jó neki, hogy az ujja köré csavarta a testvérét vagy hogy mit fog velük tenni, de rettegett a végkifejlettől. Megborzongott, ha arra gondolt, ennek a lánynak csak egy szavába kerül, hogy tönkre tegye az életüket, vagy ami még rosszabb, hogy elvegye azt. Aggódott Tomért és nem értette meg, miért nem hisz neki. Mi az, amivel ez a lány megbabonázta őt? Nem akarta, hogy találkozzanak, nem akarta, hogy ott legyen náluk… nem akarta, hogy bármi köze legyen Rachelle-hez. Mert ő maga az ördög.
Bill kicsit feljebb csúszott az ágyon, hogy felülhessen. A folyosóról beszűrődött a lámpa fénye, az utcáról felhallatszott a kocsik zúgása és minden olyan mozdulatlan volt. Máskor Bill ki nem állhatta ezeket, sőt utálta a kórházakat, úgy ahogy voltak, de most annyira nyugodt volt minden az életéhez képest. Úgy érezte, nem akar haza menni. Félt, sőt egyenesen rettegett attól, ami otthon várt rá. Rachelle-től.

Folyt. Köv.

14. rész -A felismerés

Katzie hangtalanul lépdelt végig a fehér csempés folyósón. Mindenhol orvosok, nővérek és betegek járkáltak fel-alá, mintha végtelen számban lennének a kórházban. Aztán meglátta Őt. Tom mozdulatlanul ült az egyik fehér széken és mereven nézett maga elé. A vállai néha-néha megrázkódtak a sírástól, de mást nem csinált. Katzie arca felragyogott és sietve Tomhoz szökdelt.

-Szia! – Állt meg mellette mosolyogva.

Tom azonban nem reagált. Nem volt képes megszólalni és valahogy nem is akart. Úgy érezte, már soha többé nem fog kijönni hang a torkán. Különben is, nincsenek megfelelő szavak erre a pillanatra. Minden annyira jelentéktelen lett hirtelen, akkor meg minek próbálkozzon?
Katzie arcáról lefagyott a mosoly és meglepetten nézett a zokogó fiúra. Érezte, hogy Tom még mindig ideges és fél, de nem értette, hogy miért. Hosszú percekig fürkészte őt, végül csak leült mellé. Annyira szerette volna, ha Tom végre elmosolyodik és hozzá szól, de fogalma se volt, hogy vigasztalja meg. Tétován felé fordult, kinyújtotta a karját, majd gyorsan vissza is húzta. Úgy érezte, át kell ölelnie a fiút, muszáj megvigasztalnia és értelmetlen, de megnyugtató hazugságokat súgni a fülébe, hamis „nem lesz semmi baj” ígéretekkel kecsegtetnie, de képtelen volt rá. Mintha falat húztak volna kettőjük közé, egy belső kényszer nem engedte, hogy megmozduljon. Katzie lefagyott, soha nem tudott mit kezdeni a szomorú emberekkel. Feszülten tördelte a kezeit, rosszul érezte magát, amiért nem csinál semmit, de egyszerűen nem ment ez neki.

-Herr Kaulitz! – Igyekezett feléjük egy orvos.

Tom azonnal felpattant és, bár a több órás ülés miatt a lábai majd’ összecsuklottak, reménykedve nézett a fehérköpenyes férfire.

–Nyugodjon meg, nagyobb volt az ijedtség, mint a baj – mosolyodott el szelíden.

-Ugye már jól van? – suttogta elgyötört hangon Tom.

Az orvos bólintott.

-Összevarrtuk a sebeit és jelenleg is kap vért. Már csak a sok-sok pihenés van hátra és nem lesz semmi baja. Ha szeretne, bemehet hozzá, most ébredezik. – Fejével egy ajtó felé biccentett, újból elmosolyodott, aztán elsietett.

Tom, hosszú ideje most először nézett Katzie-ra. A szemei boldogságtól csillogtak, a szája szinte fülig ért.

-Hallottad? – kérdezte halkan, mintha csak meg akart volna bizonyosodni róla, hogy nem a kétségbeesése szülte az előző perceket.

Katzie tétován bólintott. Nem volt biztos benne, hogy mit kellett volna hallania, de ha Tom ezt szeretné, ő készségesen meghall mindent. Hirtelen, Tom a lány nyakába vetette magát. Olyan szorosan ölelte, hogy az majdnem megfulladt Tom karjai között, de szerencsére a fiú olyan gyorsan el is engedte, mint ahogy átölelte. Aztán megfogta a csuklóját és sietve húzta maga után az egyik kórterembe. Széles vigyorral az arcán, a tőle megszokott módon kicsapta az ajtót, majd szinte azonnal meg is torpant és félős teknős módjára behúzta a nyakát. Testvére ágyánál egy öreg nővér tevékenykedett, aki most igen csúnyán meredt Tomra.

-Elnézést – suttogta megbánóan.

A nő nem szólt semmit. Mogorván elfordult, még egyszer megigazgatta az infúziót, majd egy fehér ragasztószalaggal rögzítette Bill könyökhajlatához és kidöcögött a kórteremből. Tom, még mindig Katzie kezét szorongatva leült az ágy melletti székre és feszülten figyelte testvére arcát. Bill rettentően sápadt volt, a szája ki volt száradva és kissé nyúzottnak is tűnt. A feje búbja, beleértve a homlokát is, teljesen le volt kötözve. Első látásra úgy festett, mint egy befejezetlen múmia.

-Biztos, hogy jól van? – Tom bizonytalanul pillantott Katzie-ra, de a lány még inkább kételkedett az orvos megnyugtató szavaiban. Tanácstalanul megvonta a vállát, de nem szólalt meg. Fogalma se volt arról, hogy mit illik és mit nem a fehér szentélyben. Katzie még soha nem járt igazi kórházban. Talán csak egyszer, mint látogató, de már az is nagyon régen volt… Mivel nem voltak igazi papírjai, hivatalosan nem is létezett, így a kórház ki volt zárva számukra.

-Virágot és lufit nem is hoztál? – lehelte elhaló hangon Bill. Fáradtan elmosolyodott és lassan, a lámpa fénye miatt kissé hunyorítva, de kinyitotta a szemeit.

-Bill! – kiáltott fel Tom és máris átölelte testvérét. Nem tudott mit mondani, de nem is kellett. Bill pontosan tudta mit érzett és érez Tom, felesleges lett volna szavakba önteni. Mindketten tudták milyen fontos pillanat ez most.

-Jól megskalpoltak, öcsi – nézett végig rajta most már vigyorogva.

-Ja, mázli, hogy már alapból nem volt a fejemben semmi hasznos, különben most bajban lennék – mosolyodott el újra Bill.

-Na ebben egyetértünk! – nevetett fel a gitáros, majd hirtelen elhallgatott és komolyabbra vette a szót. –Egyébként mi történt?

Bill egy pillanatra elgondolkodott. Nehezére esett felidézni a baleset előtti perceket, olyan volt, mint egy homályos rémálom. Aztán hirtelen minden bevillant. Katzie ijesztő nevetése, a gonosz macskaszemei, a fenyegető léptei… Csak akkor tűnt fel neki, hogy nem messze Tomtól, ott áll a lány is. Rémülten felült, kis híján kitépte karjából az infúziót is, de nem érdekelte. Sokkal jobban rettegett most a betörőlánytól.

-Ő az, Tom ő volt az! – mutogatott Katzie-ra. Az arcáról tisztán leolvasható volt a félelem és a zavarodottság. –Vigyél ki innen, vigyél ki innen! Tom, meg akar ölni! Segíts Tom! – kiabálta torka szakadtából.

A hangzavarra becsődült néhány orvos és ápoló, akik félre lökték a ledöbbent Tomot és Katzie-t, majd kímélet nélkül visszanyomták az ágyra Billt, hogy lekötözhessék a karjait, akárcsak egy állatét. Eközben az egyik nővér egy adag nyugtatót fecskendezett az infúzió csövön át, Bill pedig néhány perc múlva erőtlenül lecsukta a szemeit és egyenletes szuszogásba kezdett.

-Ne aggódjanak, rengeteg vért veszített, előfordulhat, hogy emiatt hallucinált. Előfordul az ilyen, de el fog múlni. Most kapott nyugtatót, ettől egy darabig aludni fog, de mire felébred, már semmi baja nem lesz – nyugtatta meg őket az egyik orvos, majd a kisebb kommandós osztagnak minősülő csapat kivonult.

-Jöjjenek ki, jobb, ha most hagyják pihenni a beteget – intett az ajtóból egy nővér.

Tom makacsul nézte öccsét, nem volt hajlandó elmozdulni mellőle, Katzie pedig tanácstalanul álldogált.

-Uram, nem maradhatnak itt. Kérem, fáradjanak ki – szólította fel őket keményebb hangnemben a nővér.

Tom kelletlenül ugyan, de kisétált a kórteremből, majd az ajtóhoz legközelebbi székre ült. Katzie követte.

-Én nem csináltam vele semmit, véletlen volt… neki ment a szekrénynek és leesett a váza, de nem én voltam! Komolyan nem én voltam, ne haragudj! – kezdett azonnal mentegetőzni Katzie. Félt, hogy Tom is kirakja őt és akkor már végképp nem lesz kire számítania. Rettegett, hogy esetleg már annyit hibázott, élnie sem érdemes és Tom megöli őt. Az orvosok biztos nem fognak segíteni rajta. Nem segíthetnek, hiszen ő hibázott.

-Nyugodj meg, tudom, hogy nem bántanád őt – karolta át Tom. –Bill csak… képzelődött.

Tom teljesen össze volt zavarodva. Feltétel nélkül megbízott a testvérében és tudta, hogy ok nélkül nem mondana ilyen szörnyűségeket, de megrendítette, amit az orvos mondott. Bill valóban rosszul nézett ki és meglehet, hogy tényleg csak beképzelte az egészet. Ezen kívül, pedig Katzie… pont Katzie tett volna ilyet? Az ártatlan angyal, akire akár az életét is bízná? Na meg, mi oka lett volna rá? Semmi. Hiszen szereti őt és akkor nem lenne képes bántani Billt. Véletlen volt az egész. – Zárta le magában. –Különben is, most csak az számít, hogy Bill minél előbb meggyógyuljon.

-Haza ugrom a cuccaiért, amíg alszik. Jössz te is?

Katzie bólintott, majd megfogta Tom kezét és lesétáltak az épület kijáratához. Egyikőjük sem szólalt meg, végig a gondolataikba meredve lépkedtek a hosszú folyosókon. Tom azt hitte, Katzie-t megrémisztették az este eseményei és azért nem szólal meg, Katzie pedig olyan sok mindent nem értett már aznap, hogy meg sem próbálta kitalálni mi baja lehet Tomnak. 
Amint kiléptek az ajtón, vakuk százai villantak a sötétben és egy tucat újságíró, valamint riporterek hada vette körbe őket.

-Mi történt Billel?

-A Tokio Hotel szünetel?

-Kérem válaszoljanak!

-Ki ez a lány? Tom, a barátnője?

-Bill fel fog épülni? Mennyire súlyosak a sérülései? – kiabáltak egymás szavába vágva, miközben durván lökdösték egymást az előrejutásért.

Katzie rémülten kapaszkodott Tom pulcsijába, alig győzte kapkodni a fejét. Mindenki mikrofonokat és diktafonokat dugott az orra alá, válaszokat vártak tőle és vadul kattogtatták a gépeiket. Talán még soha életében nem vette körül ekkora tömeg, kezdett valóban megijedni. Vele ellentétben, Tom teljesen nyugodtan vágta az utat a tömegben, csak néha hagyta el a száját egy-egy káromkodás. Neki természetes volt ez a felhajtás, már az élete részévé vált az évek során.

-Engedjenek át! – üvöltötte dühösen a kocsija előtt. –A menedzserem minden kérdésükre válaszol – hadarta el a betanult választ, majd a pillanatnyi zavarodottságot kihasználva bepattant az autóba, Katzie-t magával rántva.

Türelmetlenül megnyomta a dudát, hogy a kocsi előtt hemzsegő tömeget eloszlassa, aztán araszolva elindult. Szívesen rálépett volna a gázra, hogy kegyetlenül áthajtson a mocskos firkászokon, de ennyi baj bőven elég volt mára.

-Húzzatok már el az útból! – vágott egy nagyot a kormányra idegesen. Katzie nagy szemekkel nézte a fiút, már megint nem értett semmit, de jobbnak látta, ha meg se szólal. –Éhes piócák, fogalmam sincs, hogy kerülnek ide máris… Mintha csak kiszagolnák a botrányt.

Folyt. Köv.

13. rész -Not like the other girls

Sziasztok!

Kezdtek visszatérni, nem? :D Remélem ma legalább ugyanennyien írtok! :) Tegnap nagyon örültem a sok kominak!^^
Éééés végre van rész a másik blogomon is! http://strawberry25.blog.neon.hu/

Katzie másnap éjjel is, ígéretéről megfeledkezve bemászott Tom ablakán. Feltétlenül el akarta mesélni neki, hogy ennyi év után végre találkozott Syra-val. Tom tudja mennyit jelentett neki ez a nő, biztos volt benne, hogy vele együtt fog örülni. Ezen kívül, pedig úgy érezte, hogy most minden egy kicsit más lesz. Bill tud róla, talán most vele is beszélgethet, még jobban megismerheti őt. Átélheti, amit Tom érez, ha Billel van. Erre vágyott ő is, mindent megtapasztalni, amit Tom is, hogy még közelebb kerüljön a fiúhoz. És ami talán a legfontosabb különbség az előző éjszakákhoz képest, hogy már kimondottan is járnak, bármit is takarjon az a szó.

-Tudtam! – kiáltott fel egy ismerős hang, de egyáltalán nem az, akire Katzie számított. –Ki vagy te? Mit akarsz Tomtól?! – Bill idegesen megindult a lány felé, az erek megfeszültek a nyakán, szeméből az elszántság tükröződött.

Katzie ijedten hátra lépett egyet és megadóan feltette a kezeit. Azt hitte, Bill csak nem látja őt rendesen a sötétben.

-Én vagyok az, Katzie!

-Hazudsz! – kiáltotta dühösen. –Minden szavad hazugság, de engem nem fogsz becsapni! Halljam, mit akarsz a testvéremtől?! Mit csinálsz igazából? Miért nem mondhatjátok el nekem?

Katzie elmosolyodott és felült az ablakpárkányba. Már értette mire kíváncsi Bill és úgy gondolta, ha ő Tom testvére, akkor mindenről tudhat, amiről Tom is.

-Én vagyok az, akire gondolsz – lóbálta a lábait mosolyogva.

-Ne szórakozz velem! – lépett közelebb hozzá Bill. –Ki vagy te?! – sziszegte fenyegetően.

-Az, aki miatt riasztót szereltettél a szobádba. Mellesleg, nem sokkal biztonságosabb, mint az előző – nevetett fel. –Tommal akkor este találkoztam… én vagyok, akiről annyit mesélt neked. És én vagyok a rémálmaid tárgya is. –Katzie hirtelen leugrott az ablakpárkányból, mire Bill kis híján elesett. Fordult a kocka, most nem Bill volt az, aki a játékszabályokat diktálta. A fiú szemei ijedten ugráltak egyik sarokról a másikra, menekülési utat keresve. Az egész teste remegett, amikor tekintete találkozott a lány elszántan csillogó macskaszemeivel. Rémülten kezdett hátrálni, egészen, amíg bele nem ütközött a szekrénybe. A feje hangosan koppant, belerezgett az egész bútor, amitől leesett egy váza, egyenesen Billre. Az apró darabokra tört, ezer és ezer vágást ejtve a rémült énekesen. Reflexszerűen a fejéhez kapta a kezét, és azonnal érezte, ahogy a meleg vér végigcsorog az ujjain. Teljesen bepánikolt. A piros folyadék lefolyt a homlokán, majd végigszántotta az egész arcát, míg már nem látott tőle semmit. Csak tompán hallotta, ahogy kicsapódik az ajtó, majd végleg elsötétült a világ.

-Úristen! Bill! Mi történt?! – kapta fel a földről testvérét Tom.

A rémület teljesen elködösítette a tekintetét, nem látott mást, csak a vérben úszó Billt. Erősen kapaszkodott az ájult testvérébe, mintha azzal itt tarthatná őt. Nem tudott gondolkodni, képtelen volt cselekedni, csak az járt a fejében, hogy nem akarja őt elveszíteni. Bármi áron itt kell tartania őt, különben megszűnik a világ. Teljesen leblokkolt, a pánik eluralkodott rajta.

-Csinálj már valamit! – üvöltötte a szoba közepén ácsorgó Katzie-nak.

A lány teljesen nyugodt volt, szinte szoborként nézett le Billre. Ezerszer látott ilyet, sőt még rosszabbat is, neki ez természetes volt, nem ijedt meg. Nem gondolt a következményekre, arra nem volt szabad gondolnia. Tilos volt megbánást vagy sajnálatot mutatnia. Ő most csak egy durva kőből faragott szobor lehetett volna, de az, hogy Tom ennyire megijedt, őt is megrémisztette. Látva a kétségbeesett, tehetetlen és rettegő fiút, ő maga is teljesen bepánikolt. Azt hitte, most valami egészen más történt, mint amit eddig látott, hiszen akkor mindenki hideg és érzelemmentes lenne. De Tom segíteni akart Billen, meg akarta menteni őt.
Katzie felkapta az éjjeliszekrényről Tom telefonját és kihívta a mentőt.

-Bill, ébredj fel, hallod?! Ne csináld ezt velem! Fel kell ébredned! Bill! – kiabálta zokogva Tom. Katzie egész testét rázta a remegés, még soha nem ijedt meg ennyire. Látni, ahogy Tom egy pillanat alatt teljesen tönkre megy, kifordul magából és eluralja a pánik… az valami borzasztó volt. Nem mert odamenni hozzá, nem merte megérinteni, csak állt ott egyhelyben, amíg ki nem értek a mentősök. Nem értett semmit, csak ösztönösen félt, mert Tom is rettegett. De képtelen volt akárcsak felfogni is azt a fájdalmat, ami Tom lelkét tépte apró darabokra. Egy másodperc tört része alatt esett szét a világa, úgy érezte, mindent elveszített. Nem látott és nem hallott semmit, minden figyelme Billre összpontosult. Olyan volt, mintha kettészakadt volna és a letépett fele magával akarná rántani őt a semmibe. Azokban a percekben nem egy ember élete volt a tét, hanem kettőé. Tom is ugyanúgy haldoklott, mint Bill.
Görcsösen kapaszkodott öccse ruháiba, még akkor is, amikor a mentősök megpróbálták levinni. Három ember kellett hozzá, hogy lefejtsék Tom ujjait Billről, de a kocsiból már nem tudták kirángatni. Végig ott ült mellette a mentőben, fogta a kezét és nem érdekelte semmi. Az sem, hogy a mellkasát atomjaira szakítja a fájdalom, az se, hogy az egész világ forgott a kétségbeesésétől és az se, hogy valahol a semmiben lebegett, teljesen értelmetlenül, távol a földi világtól. Azokban a percekben ő sem érzett semmit, ő is ájult volt, mint Bill.

-Elvérzik, ha nem engedi, hogy elvigyük! – üvöltött rá egy orvos a műtő előtt, és mint egy varázsszóra, Tom karjai lecsúsztak Bill élettelen testéről.

Az ajtó kicsapódott és a testvére máris eltűnt a szemei elől. Tom erőtlenül lerogyott egy székre és már észre se vette, hogy újból zokogni kezdett. Csak az járt a fejében, hogy talán már soha többé nem láthatja őt, a világ örökre megszűnik. Úgy érezte magát, mint egy természeti katasztrófa sújtotta területen. Ott állsz teljesen egyedül, ahol minden megsemmisült és nem hallasz semmit, csak az elhaló sikolyokat, a gyilkos szél zúgását és nem látsz mást, csak az utolsó, önző hullámot, ami érted jön.
És soha, soha, soha, de soha többé nem láthatja Őt viszont.

Folyt. Köv.

12.rész -A titok súlya

-Aranyos lány – pillantott fel Bill a csészéjéből.

-Igen, az – mosolyodott el Tom, majd leült öccsével szemben.

-De van benne valami furcsa, nem? – Eltűnődve kinézett az ablakon, aztán újra testvérére emelte tekintetét.

-Neked mindenki furcsa… - nevetett fel kényszeredetten Tom.

Bill mérgesen csapott az asztalra és kirúgta maga alól a széket is. A csésze felborult, a kiömlő kávécseppek, pedig végigfolytak a kezén, az asztalon, majd leperegtek a cipőjére, de ő csak mereven bámulta megszeppent bátyját.

-Azt hiszed nem látok át rajtad?! Még, hogy zsebfoltozó… ch!

Tom lehajtotta a fejét, nem bírt tovább öccse szemeibe nézni.

-Ennyi idő után már igazán tudhatnád, hogy nem érdemes becsapnod saját magad. És… és egyáltalán miért kell előttem titkolóznod? – kérdezte az idegességtől akadozva. –Mit rejteget ez a lány, ami miatt be akarsz csapni engem? Mit titkoltok? Tom, tudnom kell! Ér ő annyit, hogy elveszíts engem?

-Nyugodj meg, semmi komoly, csak… csak… - Tom, talán életében most először nem tudott mit hazudni, pedig sokszor megtette már, szinte minden egyes nap. A média előtt gyakorlatilag az egész személyisége kitaláció volt, valamit mindig el kellett fednie vagy épp kiszíneznie és ezzel soha nem akadt gondja. Billnek is füllentett már, például, hogy nem ő ette meg a gumicukrát, de ez most más volt. Túl nagy titkot kellett őriznie, egy számára túl fontos személy előtt. Abban a pillanatban újból érezte a rá nehezedő súlyt, akárcsak első alkalommal. Szinte agyon nyomta őt, olyannyira, hogy csak levegőt kapjon, de beszélni ne tudjon. Úgy lepte be, hogy esélye sem volt segítséget kérnie.

Katzie egyedül sétálgatott a sötét utcán. Az utcalámpák már csak pislákolva világítottak, talán még az ajtórések mögül kiszűrődő világosság is több fényt adott. Eltűnődve nézegette a különböző bárokba hívogató neontáblákat, de gondolatban egészen máshol járt. Ott nem hallotta a koszos kocsmákból kitóduló zajt, hiszen ő Tom puha ajkaitól volt részeg, és nem érdekelték a mellette elsuhanó rozoga autók hangos kipufogói sem, mert ő akkor Tom szobájában volt, a fiú erős karjaiban. A révületből egy hirtelen ütközés zökkentette ki. Katzie annyira meglepődött, hogy észre se vette, a földön kötött ki.

-Syra? – kérdezte csodálkozva, hatalmas szemeket meresztve a zilált, félelemtől reszkető nőtől.

-Katzie! – kiáltott fel, hangjában a felismerés örömével és még talán egy halvány kis mosoly is megjelent az arcán, de ebben a lány már nem volt olyan biztos. A nő nem beszélt többet, megragadta Katzie karját és azonnal húzni kezdte maga után.

-Ne, ne! Várj már! – Rachelle megtorpant és kitépte karját Syra szorításából. Már anélkül is tudta, menekülni kell, hogy megnézte volna mit szorongat a nő, csupán jobbnak látta, ha egy valóban biztonságos helyen bújnak meg, mert úgy tűnt, Syra-nak semmilyen terve sincs. –Erre – súgta bizalmasabban, aztán máris rohanni kezdett. Végig futottak két utcát, mire Katzie végre megállt egy óriási bérház előtt. Rutinos mozdulatokkal beütötte a kódot, aztán el is tűntek a nehéz fémajtó mögött.

-Ez az új búvóhelyetek? – Nézett körbe Syra a kicsi lakásban. –Nem vall az Agyaggalambra – mosolyodott el hamiskásan.

-Ez csak az enyém – húzódott keserű félmosolyra a szája.

Syra azonnal megértette, miről van szó, így csak bólintott. Távol állt tőle a sajnálkozás vagy a vigasztalás, ezért inkább nem is folyt bele a részletekbe. Lehuppant egy székre és ölébe vette zsákmányát.

-És hogy kerülsz ide? Úgy tudtam, Berlinben vagy.

Syra éles hangján felnevetett.

-Berlin, ugyan már – legyintett. –Nincs ott olyan ember, akitől bármit is érdemes lenne elvinni.

Habár Berlinben valóban nagy volt a munkanélküliség, Katzie azt is tudta, Syra hajlamos túlzásokba esni, de nem tette szóvá. Úgy is sejtette, hogy csak annyiról van szó, Hamburgban sokkal nagyobb a jólét, így a nőnek is kényelmesebb itt élni. Kevesebb rablásból is könnyen megélhet.
Hosszú percekig hallgattak, végül Katzie szólalt meg.

-Mi történt?

Syra kiborította a zsák tartalmát. Az asztalt pillanatokon belül ellepték a fényesebbnél fényesebb ékszerek és egy köteg pénz.

-Amatőr voltam – rántotta meg a vállát. –Elkaptak.

Katzie, amint sikerült levennie tekintetét az ékszerekről, Syra-ra nézett. A hirtelen felismeréstől kedve lett volna kinevetni a nőt. Hogy is juthatott eszébe az ő megfontolt Syra-jának, hogy egyedül, bármiféle terv nélkül raboljon ki egy ékszerboltot?

-Egyedül voltam, kellett a pénz és ez volt a legközelebb – válaszolt a kimondatlan kérdésre. -A riasztóberendezés egyszerűnek tűnt, így hát azonnal bele is vágtam. Hiba volt.

Katzie hitetlenkedve méregette Syra-t. Még mindig képtelen volt felfogni, hogy a mindig precíz, tökéletes terveket gyártó nő ennyire meggondolatlan volt. Hisz’ ez még számára is őrültség volt.

-Ne nézz már így rám, na! Előbb-utóbb mi is kiégünk, nem csak a prostik – kacagott keserűen. –Mázli, hogy a zsaruk még mindig balfékek.

Katzie-nak csak most tűnt fel Syra bal csuklóján lógó bilincs. Akaratlanul is elmosolyodott, ha visszagondolt néhány régi, lebukás közeli helyzetre. Ez a nő olyan volt, mint egy egyszemélyes hadsereg. El is képzelte szerencsétlen járőröket a Syra-val való találkozás után…

-Nesze, ajándék. –Felemelt egy nyakláncot az asztalról és odadobta Katzie-nak. A lány mosolyogva felvette, Syra pedig bevonult a hálószobába, így hát Katzie kénytelen volt a kanapéra költözni. Úgy tűnt, Syra máris otthon érzi magát és egy jó darabig nem is szándékozik tovább állni.

Folyt. Köv.

11.rész -Azt hiszem, soha nem foglak megérteni

Már nem akarok panaszkodni... itt a rész.

Mindketten szótlanul feküdtek az ágyon, a sötét szobában. Tom elgondolkodva csavargatta Katzie haját, a lány pedig a mellkasára hajtotta a fejét. Egyikőjük sem igazán tudta, hogy most mihez kezdjenek a másikkal, mit mondjanak, mit tegyenek, még sem volt köztük az a kínos csend. Csak kellett nekik egy kis idő, amíg helyre rakják magukban a dolgokat.

-Bulizni voltam. Tegnap este… -szólalt meg a hosszú vívódás után Tom.

Katzie felkapta a fejét és kíváncsian nézett rá.

-És milyen volt?

-Hát… jó –nyögte meglepve, majd sietve folytatta. –De azt hiszem nem érted… én… szóval ott voltak a srácok… és volt az a fogadás… én meg… és a csajok…

-Ha hadarsz, akkor nem értek semmit –nevetett fel Katzie.

Tom vett egy mély levegőt, aztán feljebb csúszott az ágyon. Nem akarta kimondani, hogy megcsalta Katzie-t, félt, hogy akkor a lány már nem fog ilyen vidáman nevetni… Mert hát nekik, pasiknak, logikus, hogy amíg nincs kimondva, hogy „na most akkor együtt vagyunk”, addig nincsenek korlátok, semmi nem számít megcsalásnak, de a nőknél ez egészen másképp működik. Nem akarta elveszíteni Őt.

-Na, elmeséled, hogy milyen volt? –bújt hozzá mosolyogva Katzie.

Tom összeszorította a szemeit. Legszívesebben ellökte volna magától a lányt, nem bírta elviselni az érintését. Most nem. Úgy érezte, mintha csak játszana vele. Most mosolyog, kedveskedik, hogy aztán kihúzza belőle az igazságot és végül megsértve kilép az életéből örökre. Olyan volt Katzie érintése, mintha egy több tonnás, forrón izzó követ raktak volna a mellkasára. Ideges lett, el akarta lökni magától. Azt hitte haragszik a lányra, amiért ilyen tudatlan és ezzel kínozza őt, de valójában magára haragudott. Hiszen Katzie nem tehetett semmiről, ez Tom bűne volt.

-Megdugtam pár csajt! Most jó?! –kiáltott fel idegesen.

Katzie meglepetten pislogott.

-És ezt mért mondod el nekem?

-Tessék? –bukott ki Tomból a bugyuta kérdés.

-Mért mondod ezt el nekem? –ismételte meg.

-Mi az, hogy miért? –rázta a fejét Tom értetlenül. –Nem is haragszol? Semmi?

Katzie úgy érezte, valamiről lemaradt. Tom bulizott tegnap, jól érezte magát pár lánnyal, de miért kéne haragudnia? Nem tudta elképzelni, hogy mi rosszat tehetett, amiért neki haragudnia kellene. Hiszen Tom volt a legkedvesebb és legfigyelmesebb fiú, akivel valaha találkozott. Itt várta őt minden este és nem akarta kihasználni. Nem küldte el őt szex után, sőt még beszélgetettek is, meghallgatta őt és valóban érdekelte, amit mond. Tom egy igazi kapcsolatot akart, egy olyat, amiről Katzie ez előtt még csak nem is hallott. Sok mindent nem értett még ebben az új környezetben, de azt biztosan tudta, hogy semmi oka haragudni Tomra.

-Nem haragszom –rázta a fejét.

Tom hosszú percekig értetlenül bámulta a lányt, majd úgy döntött, inkább nem feszegeti tovább a témát, nehogy Katzie meggondolja magát.

-Azt hiszem, soha nem foglak egészen megérteni –mosolyodott el kisfiúsan, kicsit lehajtott fejjel, aztán egy puszit nyomott a lány arcára.

Léptek zaja hallatszott a lépcsőről, majd egy kis motoszkálás és csörömpölés a konyha felől.

-Bill felébredt –ásított egy nagyot Tom. –Lemegyünk hozzá?

Katzie izgatottan kipattant az ágyból, jelezve, hogy máris készen áll. Tom is feltápászkodott, aztán együtt, kézen fogva mentek le a lépcsőn. Katzie alig várta már, hogy megismerje Tom testvérét, azt az embert, akiről olyan sok szépet hallott. Még soha senki nem beszélt neki olyan csodálattal, mint amilyennel Tom, ha Billről volt szó. Mintha az egész világot az az egy személy jelentené neki. Katzie sokszor úgy is képzelte el őt, mint egy istent vagy egy bálványt. Nagy, fényes glóriával a fején, kezében pedig a Föld.

-Jó reggelt Pumukli –köszönt röhögve Tom egy igen csak kócos fiúnak, aki épp a kávéfőzővel bajlódott.

Az említett hátra se nézett, csak felmutatta a középső ujját.

-Mondtam már, hogy ne hívj így! Főleg, ha akarsz még az életben kávét inni –morogta kicsit rekedtes, reggeli hangján.

-Azt a szart, amit te csinálsz? –nevetett fel Tom. –Inkább eltolom a seggem egy Starbucksig. Egyébként, neveld meg magad öcsi, vendégünk van –tette hozzá, csak úgy mellékesen.

Bill ijedten hátra fordult és azonnal igazgatni kezdte a haját. Utálta, ha Tom bejelentés nélkül hozott valakit a házba, olyankor sosem úgy nézett ki, ahogy kellett volna. Bátyja szélesen elvigyorodott, látszólag jól mulattatta testvére kétségbeesése.

-Szia –integetett neki Katzie mosolyogva.

A kócos, smink nélküli, boxerben és egy egyszerű pólóban álldogáló Bill, közel sem hasonlított arra, akit Katzie elképzelt, mégis azonnal a szívébe zárta őt. Ettől az egyszerűségtől, olyan őszintének tűnt. Most nem akart senkinek látszani, csak egy egyszerű fiú volt, aki reggel álmos és kávét iszik. Ő csak Tom testvére volt. „Csak”, de mégis minden. Katzie szinte azonnal átérezte, hogy mennyit jelent ez a srác Tomnak. Legyen ő a címlapokról mosolygó Bill Kaulitz, vagy a kócos Pumukli.

-Ő itt Rachelle –mutatta be Tom mosolyogva.

-De hívj csak Katzienak –tette hozzá azonnal.

-Öhm, oké. Én… Bill vagyok –intett esetlenül.

Tom ledobta magát az egyik székre, ölébe húzta Katzie-t és máris az előttük álló napról kezdett fecsegni, Bill viszont még mindig értetlenül toporgott a konyha közepén. Tudta, hogy testvérének viszonya van valakivel, de hogy be is mutatja neki azt a lányt, főleg így a semmiből, arra nem számított. Bill, száját elhúzva méregette Katzie-t. Logikusan végig gondolva, ha Tom ide hozta őt, sőt még be is mutatja neki, akkor ott valami komoly dolog van. Mert hát valljuk be, Tom ezt soha az életben nem mondaná ki, és most is úgy tesz, mintha mi sem történt volna, de Bill átlátott rajta. Tom agyát igen is ellepték a rózsaszín felhők. És amilyen hülye, nem hogy neki, de még saját magának sem ismerné el. Ez megmagyarázza, hogy eddig miért nem szólt a lányról. Bill szája fokozatosan húzódott egyre szélesebb mosolyra, miközben a testvérét figyelte. Boldog volt, mert Tom is az volt.

-És hogy jöttél be? Mert én nem… -mutogatott a bejárati ajtóra Bill.

-Hát az ab…

-Ott, az ajtón –fojtotta Katzieba a szót Tom. –Csak előbb jött, mint hogy felkeltél volna.

Katzie elismeréssel vegyes meglepettséggel nézett a fiúra. Meg kell hagyni, Tom profin hazudott, csak azt nem értette, hogy miért. Talán baj, hogy az ablakon át jött? Mindenesetre, ha valamit jól megtanult, az az volt, hogy ha valaki hazudik, nem szabad belekötni.

-Ja, már azt hittem ennyire tompa vagyok –nevetett fel Bill megkönnyebbülten, majd végre ő is leült az asztalhoz. –Te is jössz velünk a stúdióba? Tom biztos el akar cipelni oda, pedig nem nagy szám. Néha dög unalom… Jajj, de gondolom te is dolgozol! Tényleg, mi is a foglalkozásod? –kezdett a tőle megszokott módon fecsegni. Ha Tom megbízott ebben a lányban, akkor ő is.

-Hát én jelenleg zseb… -tolvajlással, hangzott volna a válasz, de Tom megint megelőzte.

-Zse… zseb… zsebfoltozással? –nyögte ki az inkább kérdésnek minősülő kijelentést Tom, ami még saját magának is marhára idiótán hangzott. Legszívesebben az asztalba verte volna a fejét, amiért a lehető leghülyébb szóösszetételt sikerült kitalálnia.

-Zsebfoltozással? –ismételte Bill, felhúzott szemöldökkel.

-Igen, Rachelle… divattervező, csak mi egymás között így hívjuk. Zsebfoltozó –javította ki saját ostobaságát Tom és még egy hihető vigyort is sikerült az arcára erőszakolnia.

Bill persze azonnal lecsapott a témára. Csillogó szemekkel dőlt előre és azonnal faggatni kezdte a lányt.

-Kinek dolgozol? Vagy saját márkád van? Mennyire ismert? Úristen, én, ha nem énekes lennék, biztosan divattervezőnek álltam volna! Ez… ez annyira jó! Ugye csinálsz majd nekem valami egyedit? Kérlek! Tom, miért nem szóltál róla eddig?! Ki a kedvenc terveződ? És a szabásvonal… melyiket szereted a legjobban?

-A… Cerdonának –olvasta le az egyik műzlis doboz márkáját, egy kis változtatással.

-De még csak gyakornok –egészítette ki Tom.

-Hm, azt nem ismerem –tűnődött el Bill.

-Majd Katzie mesél róla, de most mennie kell dolgozni. Szóval ki is kísérem –pattant fel Tom, majd Katzie-t maga után húzva indult az ajtó felé. A lány mosolyogva intett Billnek, aztán követte a gitárost.

-Ne haragudj, de Bill annyit tud fecsegni és féltem, hogy rájön… -hadarta Tom, miután becsukta maga után az ajtót.

-Mért nem tudhatja, hogy ki vagyok?

-Katzie, ez... ez nem normális! Attól mert én elfogadtam… mondjuk inkább megszoktam… -nyelt egy nagyot. –Ígérd meg, hogy abbahagyod.

-Jó –bólintott Katzie, bár igazán bele se gondolt, hogy mit ígér meg.

-De komolyan, szerzek neked munkát, lakhatsz nálunk, bármit megteszek, csak… ezt ne.

-Oké, megígérem –sóhajtott, mint egy kisgyerek, aki unja a hegyi beszédet.

-És ha lehet, mostantól az ajtón át gyere –mosolyodott el Tom.

Katzie bólintott, aztán egy gyors csók után elindult Reeperbahn felé. Tom elégedetten vigyorogva csukta be az ajtót maga mögött. Katzie felhagy a bűnözéssel és ugyanolyan normális lány lesz, mint bárki más, akkor pedig nem lesz mit titkolnia senki előtt. Minden teljesen normális lesz végre.
Tom elhitte Katzie minden egyes szavát, hiszen miért is kételkedett volna benne?
Bár csak ne tette volna.

Folyt.Köv.

10.rész -Ti annyira mások vagytok

Sziasztoook! :)
Igen, végre rész! :D Ne haragudjatok, hogy eddig nem írtam, a másik sztorival pedig még mindig rettentően el vagyok maradva, de őszintén szólva (az idő- és ihlethiány meg a suli és minden egyéb mellett) elég lelombozó az is, hogy már alig írtok komikat. Gondolom mindenki észlelte, hogy a blogzónán most kicsit megállt az élet, aminek fogalmam sincs, hogy mi az oka, de sokkal több kedvem lenne írni, ha tudnám, hogy valóban érdekli az embereket. Régen tök nagy volt a motiváció, tudtam, hogy egy csomóan várják a részt és sietnem kell vele, ezért gyorsan leültem és meg is írtam, de ma már csak azt látom, hogy na már xy se írt a részhez, pedig eddig mindig... 

Tom a hűvös falnak vetette a hátát és elővett egy cigit. A mellette álló kukából terjengő bűz megcsapta az orrát. Kicsit elfintorodott, aztán meggyújtotta a cigijét és pár másodperc múlva már a csak a kellemes füstöt érezte. Elgondolkodva pillantott fel a barátaira, akik hangos nevetésükkel elnyomták az ajtó mögül kiszűrődő zenét. Ők jó kedvűek voltak, spiccesek és élvezték a bulit. Tomnak viszont nem ment. Újból a telefonja kijelzőjére pillantott, majd nyugtalanul megállapította, hogy már éjfél is elmúlt. Katzie pedig hiába várja őt. De mégis mit mondhatna nekik? Bocs, fiúk, de a majdnem barátnőm az ablakomban vár? Tom óvatosan az öccsére sandított. Bill hevesen mutogatva magyarázott valamit a másik két srácnak és teli szájjal vigyorgott. Ha nem lett volna részeg, már biztosan feltűnt volna neki, hogy Tomnak valami baja van. Mennyivel egyszerűbb lett volna mindent megbeszélni vele… De Tom tartott Bill reakciójától, tudva, hogy mennyire fél a titokzatos betörőtől, ráadásul azt se tudta, hogy ezzel ártana-e Katzienak. A lány sokat mesélt neki az életéről, de még most sem volt képes egészen megérteni. Egyáltalán tudja-e bárki is, hogy ez a csodálatos lány létezik?

-Hé Tom, te melyik bögyöst viszed haza? –szólt oda neki röhögve Georg.

-Mi? –kapta fel a fejét. –Bocs, fáradt vagyok –motyogta a gitáros.

-Dehogy, Tomcynak csaja van! –kiáltott fel Bill és a dobos vállára dőlt. Gustav ügyetlenül próbálta két lábra állítani a fiút, de az nem nagyon akart neki segíteni.

-Nincs barátnőm! Akadj le a témáról! –lökte el magát a faltól dühösen Tom. Bill tudta, hogy valaki van nála éjjel és sokszor tett rá megjegyzéseket is, de azt nem tudta kiszedni Tomból, hogy ki az a lány és ez nagyon nem tetszett neki. Utálta, hogy a testvérének titka van előtte, miközben ő mindent megoszt vele.

-Jajj de édiii! –csücsörített Georg röhögve. –Azért szar lehet a csajok bálványának csak egy lyukra játszani…

Tom mérgesen összehúzta a szemeit, de végül nem esett neki senkinek, pedig szívesen leosztott volna párat az idétlenül vigyorgó barátjának.

-Én inkább hazamegyek…

-Jajj, de most mééért? –nyafogott Bill. –Ne csináld már Tommy…

-Nem mutatkozom barmokkal –vigyorodott el egy pillanatra, mire másik három srác felhorkant.

-Ha-ha… Na de a barmok királya nem akarja megmutatni, hogy képes megdönteni a saját rekordját? –húzta fel a szemöldökét Georg kihívóan.

-Fogadás szagot érzek! –szippantott a levegőbe látványosan Gustav.

-Ez olyan szánalmas… -forgatta már amúgy is keresztbe álló szemeit Bill.

Tom pontosan tudta mire gondol Georg. A „hány lányt tudsz megdönteni egy éjszaka alatt” fogadásra. Máskor örömmel belement volna és természetesen meg is nyerte volna, de most valahogy nem volt kedve az egészhez. Legszívesebben haza ment volna Katziehoz, de nem mondhatta el ezt a srácoknak.
Utálta a titkokat…

-Csak nem beijedtél a csajoktól? –jegyezte meg pimaszul Georg, miután nem kapott azonnal választ.

Pár perc múlva Tom máris két pohárral a kezében, a tömeg közepén találta magát, és nem látott mást, csak a célt. Egy szőke bombázó személyében, azaz az első áldozatát.

-Aj, mi a szart csinálok? –sóhajtott gondterhelten, majd egy hatalmas művigyor kíséretében a csajhoz lépett.

-Szia –köszönt mosolyogva az ablakban ücsörgő lánynak Tom.

Megfogta a kezét és besegítette a szobájába (na nem mintha Katzienak szüksége lett volna segítségre). A lány boldogan átkarolta a nyakát és megcsókolta. Imádta Tom puha ajkait, a bizsergést és minden fura dolgot, amit ilyenkor érzett. Szerette, amikor a fiú kezei lecsúsztak a fenekére és az erős karjaival közelebb húzta magához. És amikor megérezte az illatát, megállt a világ. Minden egyes alkalommal úgy érezte, hogy olvadó vaj módjára folyik szét Tom karjaiban, de a fiú erősen szorította őt magához.
Katzie imádta a szemeit is. Azokat a mélybarna, csillogó szemeket, amikkel olyan szeretetteljesen tudott rá nézni. Most azonban más volt, Tom tekintetében valami megváltozott.

-Ne haragudj, hogy tegnap nem voltam itthon. Elfelejtettem szólni… -hadarta azonnal bűnbánóan.

Katzie szívéről hatalmas kő esett le, azt hitte valami komoly baj történt Tommal, vagy már esetleg nem akar vele lenni. Mert hát kit érdekel, hogy egész éjjel kint ücsörgött a hidegben, teljesen feleslegesen, ha ma újra itt lehet a fiú karjaiban?

-Semmi baj –rázta a fejét Katzie. –A lényeg, hogy most itt vagy.

Tom lassan bólintott. Nem tudta, hogy elmondja-e mit csinált tegnap este vagy inkább hallgasson róla. Végül is nem járnak… vagyis még nem beszéltek erről, de azért… illene szólni róla, nem?

-Nem is kérdezed meg, hogy hol voltam? –dőlt le az ágyra Tom, magával húzva Katziet.

A lány megvonta a vállát.

-Az nem az én dolgom. Vagy… igen? –sandított a gitárosra. –Tom, mi van velünk? Én… én nem értek semmit. Mi ez amit érzek? Miért akarok egyre többet és többet veled lenni? Azt hittem, hogy majd elmúlik… ha beszéltünk végre, ha megcsókoltál… hogy akkor megkapom, amit akarok és vége, de nem! Fogalmam sincs, mit kéne csinálnom… Ti annyira mások vagytok… -ült fel Katzie, majd a térdére hajtotta a fejét.

Tizennyolc év után, talán most először kezdte érezni, hogy ő más, mint a többiek. Nem értette még, hogy miért és nem is tudta mihez kötni, de most, hogy egy „kívülállóval” beszél nap, mint nap és látja a többi embert, mint emberek és nem mint áldozatok, egészen más lett minden. Nekik olyan dolgok voltak természetesek, amiktől az átlag emberek rettegtek, ők pedig úgy éltek, ahogy az nekik tilos volt. Az emberek beszéltek egymással, sokszor akkor is hozzászóltak valakihez, ha azt nem ismerték. És kimutatták az érzéseiket. Talán ez volt a legnagyobb különbség köztük. Katzie körül soha senki nem nevetett, nem sírt, nem érzett semmit és ő maga sem mutathatta ki. Mert az lebuktatta volna őket. Az emberek reakciói sok mindent elárulnak, olyan mintha egy nyitott könyvből olvasnánk és az alvilág ezt akarta elkerülni. Meg akarták őrizni a titkaikat és ezt csak úgy tehették meg, ha az arcukon a legkisebb érzelem sem tükröződött. Sokak az idő elteltével talán már valóban nem éreztek… Katzie gyakran gondolkodott rajta, hogy talán az Agyaggalambnak sincsenek érzései. Ő mindig nyugodt és rideg volt, akárcsak egy hatalmas márványszobor, míg ő és Ruffi, ha egyedül voltak kicsit elengedték magukat és nevettek.
Katzie mindig is szánalmasnak találta az embereket, akik elsírták magukat mások előtt, vagy a gyatra próbálkozásaikat a hazudozásra. Mindig zavarba jöttek, elvörösödtek, félre néztek… Nem voltak képesek uralni saját magukat. Most viszont egészen másképp látta. Mint egy érdekes újdonságot.
Észre vette azt is, hogy a párok megfogják egymás kezét, mosolyogva sétálnak a folyóparton, fagyit esznek és sokat nevetnek. Nem csak éjszaka találkoznak egy-egy gyors menet erejéig vagy hogy egész éjjel jelentéktelen dolgokról beszélgessenek. Ők nem titkolóznak. És Tom… Rajta is látta az összes érzelmet. Amikor kicsit zavarba jött a lány nyers őszinteségétől és aranyosan lesütötte a szemeit, vagy amikor édesen elmosolyodott valamin, amikor az álmosságtól alig bírta tartani a fejét is és amikor olyan szeretetteljesen nézett rá és hogy most titkol valamit. Ő is ugyanolyan ember volt, mint bárki más az Elba partján, de mégsem működött köztük az, ami a többi normális párnál. Mert Katzie más volt. Legalábbis ő ezt gondolta. Azt hitte, hogy miatta titkolóznak, hogy Tom miatta nem viszi el a folyópartra, hogy miatta nem vacsoráznak együtt, hogy miatta nem átlagosak… Arra nem is gondolt, hogy valójában Tom is kicsit más. Hogy ő egy sztár, aki sok átlagos dolgot nem tehet meg.

-Az a baj, hogy nem járunk, hogy nem vállallak fel az emberek előtt… vagy mi? –ráncolta a homlokát Tom.

Katzie meglepetten nézett a fiúra. Most mondja el neki az egész átlag ember elméletét, amikor Tom csak egy ilyen kis egyszerű problémát vázolt fel neki? Hogy is érthetné meg a Reeperbahn és Seevetal közti különbséget, ha nem ismeri az igazi Reeperbahn-t? Tom nem tudja, hogy ott milyen az élet, hogy ott mennyivel más emberek vannak.  
Végül Katzie bólintott. Pár nappal ezelőtt még belevágott volna az egész sztoriba, de az új környezet megváltoztatja az embereket. Egyszerűbbnek látta hazudni.

-Figyelj… én… nem tudom, erről nem én döntök, érted? –sóhajtott gondterhelten Tom. –Bill se tudja még…

-Hát mond el neki.

Tom elgondolkodott. Valójában mért is titkolózik?

-De neked… ez… szóval, nem lesz baj?

Még mindig nem barátkozott meg a gondolattal, hogy Katzie nappal lopással keres pénzt, de már nem bántotta annyira a dolog, mint az elején. A lány akaratán kívül is teljesen az ujja köré csavarta őt, Tomnak esélye se volt. Katzie bábja volt. Egyetlen szerencsére, hogy a lány még nem fedezte fel a kezében lógó zsinórokat, vagy valóban annyira ártatlan volt, hogy nem használta fel ezeket a fiú ellen…

-Mért lenne? –mosolyodott el Katzie. –Már egyedül vagyok, minden az én felelősségem. Azt csinálok, amit akarok.

Tom bólintott.

-Hát… akkor, maradj itt reggelig és bemutatlak Billnek! –mondta lelkesen Tom. –Aztán beszélek Daviddel és tartunk egy sajtótájékoztatót.

Most hirtelen minden olyan egyszerűnek tűnt, mintha Katzie is csak egy átlagos lány lenne. Bemutathatná őt mindenkinek, a múltjáról egy szót sem kéne ejteni. Szerezhetne neki rendes munkát is, akár hozzájuk is költözhetne. Tom a lányra nézett és úgy érezte, akármilyen kevés ideje is ismeri, biztos, hogy ő az igazi.
Katzie viszont nem tartotta olyan jó ötletnek ezt az egészet. Érezte, hogy ezentúl gyökeresen meg fog változni az élete és félt, hogy ő sosem lesz képes alkalmazkodni a normális emberekhez. Hogy nem lesz képes úgy élni, ahogyan ők. Szerette volna, ha így élhet, Tommal, de valami azt súgta neki, hogy őt nem erre az életre teremtették.

Folyt. Köv.

Remélem átjött a két fél közötti különbség, hogy Tom és Katzie élete mennyire más. Na meg, hogy miért nem értik meg egymást egészen. :)

9.rész - Tom mesél

Bogi, remélem sikerül megvigasztalnom téged ezzel a résszel! :D

Tom vigyorogva az ágya melletti falnak dőlt, felhúzta a térdeit és átkarolta a lányt. Már nyoma sem volt a tegnapi bizalmatlanságnak és félelemnek. Katzie nem egy betörő volt Tom szemében, csak egy lány. Egy jó értelemben átlagos, mégis különleges lány.

-Hm, mit is mondhatnék? Az életem tökéletes, ahogy én is… - mosolyodott el újra Tom. –Mindig is rosszfiú voltam, a csajok kedvence és persze az én kedvenceim is a nők. Aztán rockstar lettem és azóta is élvezem az életet...

Katzie kicsit oldalra döntötte a fejét és úgy nézett a fiúra. Tom arcán az a letörölhetetlen pimasz vigyor volt, amivel minden címlapról visszamosolyog az emberekre.

-Nem is tudom, mit emeljek ki magamon. Azt gondolom látod, hogy úgy nézek ki, mint egy isten –mutatott végig magán. –Belsőleg meg… huhh, talán a páratlan intelligenciámmal tudnék villogni a legjobban. Aztán ott van a zene, gyakorlatilag mindenhez értek. Én egy egyszemélyes banda vagyok, a többiek csak azért kellenek, nehogy több millió ember ájuljon el egyszerre a koncerteken. Tudod, kell egy kis ellensúly a nagymértékű tökéletességemmel szemben.

Katzie felnevetett, mire végre Tomon is megjelent egy őszinte mosoly, aztán lopva egymásra néztek.

-És mi az igazi Tom története? –kérdezte a lány.

-Sejtettem, hogy át fogsz látni rajtam –vakarta meg a tarkóját, majd egy pillanatra elnevette magát. -Szóval, ez a Tokio Hoteles Tom élete, de az enyém… az ennél egy kicsit bonyolultabb. És szarabb.

Katzie Tom mellkasára hajtotta a fejét és felnézett a fiúra, jelezve, hogy belekezdhet a mesélésbe. Tom pedig gondolkodás nélkül kezdte mondani a történetét. Talán még senkinek sem mesélt így magáról, mindig ezerszer megfontolta, hogy kinek mit mond, de most nem kellett gondolkodnia. Teljesen egyértelmű volt, hogy megbízhat Katzieban. Az angyalban.

-…és megcsalt. Ennyi volt a nagy szerelem –nevetett fel keserűen. –Persze, a médiának úgy adtuk be, mintha én dobtam volna a csajt. Végül is, hogy nézne már ki, hogy a nagy casanovát megcsalják? És tudod, szar érzés volt, hogy úgy kellett tennem, mintha én lennék a fölényes, a nyertes fél, aki röhög a szegény, megalázott kiscsajon, miközben belül én voltam az a kiscsaj. Azóta nem igazán próbálkoztam a kapcsolatokkal. Túl bonyolultak nekem.

Katzie csodálkozva hallgatta végig Tom életét. Valójában teljesen normális volt, emberi érzésekkel, emberi csalódásokkal, de Katzie ilyenekről még sosem hallott senkit beszélni. Olyan volt, mint amikor két ember, teljesen más kontinensről érkezve találkozik és rájönnek, hogy mekkora különbségek vannak a szokásaik, a kultúrájuk között. Tomnak Katzie bűnöző élete volt szokatlan, Katzienak pedig Tom érzései.

-Megbántad, hogy ezt választottad?

Tom halványan elmosolyodott és megrázta a fejét.

-Nem, dehogyis. Néha elegem van mindenből, az tény, de ilyen minden melónál van, sőt minden helyzetben. Tudod, nincs jobb érzés a világon, mint amikor ott állsz a színpadon és több tízezren sikítják a neved. Amikor elismerik a munkád meg azt a rengeteg belefektetett energiát. Na meg az adrenalin… -mosolyodott el újra.

Katzie megbabonázva figyelte Tom boldogságtól csillogó szemeit és azt az őszinte áhítatot a hangjában. Elképzelni sem tudta, hogy lehet valakiben ennyi energia, kitartás és elhivatottság. Ő maga mindent elég hamar megunt, állandóan szétszórt volt és ha nem lett volna rá kényszerítve, a betörésekben is csak akkor vett volna részt, amikor neki épp olyan kedve lett volna. Nem értette a fiút. Komolyan nem. Se a gondolkodását, se az elveit, semmit… mégis csodálta őt. Tom élete szinte gyökeresen más volt, mint Katzie-é, mégis olyan közel érezte magához.

-Heidire gondoltam meg a kapcsolatokra –nevetett fel a lány. –De olyan jó hallgatni, amikor a zenéről beszélsz! Olyan… olyan, mintha egy csodát mesélnél el.

Tom kicsit zavarba jött, elkapta a tekintetét és inkább visszatért az eredeti témára.

-Csak azt bántam meg, hogy nem a megfelelő személyt választottam. Sok csalódástól megkímélhettem volna magam, ha akkor okosabb vagyok –húzta el a száját. –És másokat is… én tényleg nem akartam kihasználni senkit, csak… csak egyszerűen éltem a lehetőségekkel. Nem akartam mást, nem voltam képes másra. Nem láttam senkiben azt a pluszt, azt a különleges valamit, ami miatt azt mondhattam volna, hogy oké, próbáljuk meg… nem akartam áltatni őket –hadarta Tom, kétségbeesetten és bűnbánóan. –Nem voltam képes egy kapcsolatra… rájuk.

-Milyen a szerelem? Mit érzel olyankor? –kérdezte mohón Katzie. Nem tudott mit fűzni Tom csalódásához, még sosem élt át ilyet és nem is hallott róla, így használható tanácsot nem tudott volna adni, de azok alapján, amiket a fiú mesélt, szinte biztos volt benne, hogy tudja a választ erre a kérdésre.

-Nem tudom –motyogta Tom maga elé meredve. –Még sosem voltam igazán szerelmes.

Aztán felnézett a lányra és egy hirtelen ötlettől vezérelve mégis beszélni kezdett.

-Fogalmad sincs, hogy miért, de mindennél jobban vonz a másik. A gondolataid állandóan körülötte forognak és… olyan megmagyarázhatatlan az egész. Igazából nem vagyok jó az ilyenekben… de… öhm… hogy is mondjam? Akármire gondolsz, valahogy mindig Hozzá lyukadsz ki. Értelmetlen, de csodálatos. Igen, talán ezek illenek rá a legjobban.

-Akkor én szerelmes vagyok? – kérdezte nagy szemekkel Katzie. A fiú mintha csak az ő érzéseit sorolta volna fel. Mindent, amit abban a néhány hétben tapasztalt, amióta meglátta őt.

Tom édesen felnevetett.

-Azt csak te tudhatod.

Katzie hirtelen felült és az ajkába harapott.

-Én ezeket érzem, ha rád gondolok –hajolt egészen közel a fiúhoz és úgy nézett rá csillogó szemekkel. –Akkor szerelmes vagyok?

Tom őszintén meglepődött. Még soha senki nem mondott neki ilyet, ennyire nyíltan. A lányok állandóan csak kelletik magukat, különböző trükköket bevetve próbálják megszerezni a pasikat, de Katzie… ő nyílt lapokkal játszott, teljesen őszintén. És nem várt tőle semmit, de semmit az égvilágon. Nem kérte, hogy most Tom is viszonozza ezeket az érzéseket, nem várta el, hogy cserébe a fiú is szépeket mondjon róla. Csak kimondta, amit ő érzett.

-Azt hiszem… -motyogta kiszáradt torokkal Tom.

Katzie arca felragyogott. Végre választ kapott a kérdésére, és még ha nem is teljesen, de nagy körvonalakban tudta, hogy mi történik vele. Hogy miért akar mindenáron Tom közelében lenni.

-Akkor jó –válaszolt vidáman, mintha Tom csak annyit mondott volna, „Fél kettő van.”, majd visszahajtotta fejét a fiú mellkasára.

A gitáros hosszú percekig csak meglepetten pislogott. Hirtelen az is átfutott az agyán, hogy Katzie előző mondatait csak beképzelte magának. Végül hangosan nevetni kezdett. Annyira nem értett semmit, hogy az már röhejes volt, még saját magának is.

-Min nevetsz? –nézett rá Katzie.

-Semmin… tényleg semmin –rázta a fejét Tom, aztán abbahagyta a nevetést és mosolyogva fúrta a tekintetét a lányéba. –Annyira más vagy –szólalt meg hirtelen, majd a választ meg sem várva, megcsókolta Katzie-t. Hevesen, szinte már követelőzően, mégis érzelmesen. A lány meglepetten viszonozta. Még senki sem csókolta meg így… figyelmesen. Furcsa volt neki, hogy ezúttal a játék kétoldalú, és ő nem alárendeltje senkinek.
Mindkettőjüknek olyan volt, mint az első csók. Sőt, jobb, mert ez volt az első szerelmes csókjuk.

Folyt. Köv.

8.rész - Ki vagy te?

Sziasztoook!
Köszönöm a komikat!^^ Remélem most is írtok sokan! :)

Katzie számtalanszor megvitatta magával, hogy nem megy vissza többször, de másnap éjjel újra a Kaulitz ház kertjében lopózott. Eljátszott a gondolattal, hogy vajon milyen lenne beszélni Tommal, úgy igazából… milyen lenne megérinteni, úgy hogy Ő ébren van. Meg akarta ismerni a fiút, tudni akart róla minden jelentéktelen apróságot is. Valóságos megszállott lett.
Torkában dobogó szívvel mászott fel a párkányra és gondolkodás nélkül ki is nyitotta az ablakot. Ideje sem volt mérlegelni, a lábai önálló életre kelve vitték be Tom szobájába. Katzie úgy érezte, nem bírja tovább a néma megfigyelő szerepét, muszáj megtudnia mi történik vele, miért vonzza őt ennyire ez a fiú. És Tom biztos tudja rá a választ.
Nem a bátorsága vitte őt rá erre a merész akcióra, nem, Katzie nem volt bátor, csak vakmerő. Ész és bármiféle mérlegelés nélkül ugrott be az ablakon és indult el az alvó gitáros felé. Leguggolt az ágyához és hosszú másodpercekig csak nézte. Nem tudta mit csináljon. Felébressze? Nem lesz mérges érte? És egyáltalán hogy ébressze fel?

-Tom – súgta bátortalanul. A hangja remegett, Katzie már egyáltalán nem volt biztos a dolgában, de ha már idáig eljött, nem adja fel. – Tom! – szólította meg valamivel hangosabban.

A fiú mocorogni kezdett, majd lassan kinyitotta a szemeit. Beletelt néhány másodpercbe, amíg fel tudta fogni, hogy kit lát. Akkor hirtelen felült és ledöbbenve bámult a lányra. Katzie megijedt a heves reakciótól és ösztönösen a falhoz hátrált, de ezúttal nem menekült el.

-Szia – szólalt meg végül Katzie. Nem bírta már azt a feszült csendet és azt sem értette, hogy miért bámulja őt annyira Tom.

-Most a zoknimat akarod elvinni? – mordult rá Tom köszönés helyett, majd álmosan nyújtózott egyet. –Új riasztórendszerünk van, csak hogy tudd – tette hozzá mellékesen. Már egyáltalán nem lepte meg a lány jelenléte, jó párszor észrevette, amikor éjjel az ablakához lopózott és hosszú órákon keresztül figyelte őt, amíg Tom alvást tettetett.

Katzie felnevetett, mintha a fiú csak egy jó viccet mondott volna, majd levette a pulcsit és kissé bátortalanul közelebb lépett Tomhoz.

-Nem viszek el semmit, ígérem – tette a szívére a kezét játékosan mosolyogva. –Sőt, ezt is visszahoztam – nyomta a kezébe a pulcsit.

Tom meglepve nézett rá, majd tétován elvette a ruhadarabot és az ágy végébe tette, de a pillantását még akkor sem vette le Katzie-ról. Azon túl, hogy lenyűgözte a lány szépsége, most bizonytalanságot és félelmet is érzett. Bill bogarat ültetett a fülébe. Végül is, egy normális csaj sem közlekedik az ablakon keresztül, nem?

-Van kedved beszélgetni? – ült le mellé Katzie, majd mivel nem kapott választ, folytatta. – Tudod, van néhány dolog, amit nem értek – rázta a fejét – és gondoltam, te segíthetnél.

Tom még mindig némán ült, mint egy szobor. A kezdeti bátorsága elszállt, mondhat akármit, ezt a lányt nem ijeszti el semmi. Ő viszont a saját érzéseitől is egyenesen betojik. Egyszerre dobta volna ki és láncolta volna magához Rachelle-t. Félt tőle, amiatt amit Bill mondott, ugyanakkor már az első pillanattól fogva vonzotta őt a lány. Most pedig itt ül előtte, mosolyogva és a segítségét kéri. Tom viszont egy kukkot sem ért az egészből, nem tudja miért figyeli őt hetek óta a lány, nem tudja miért jött be hozzá ma és végképp fogalma sincs arról, hogy miért akar beszélni vele. Talán félre értelmezte az egészet és Rachelle nem is betörő? Csak egy ártatlan lány, aki rosszkor volt rossz helyen?

-Miért jöttél ide? – kérdezte végül Tom. –Úgy értem… nem csak most, hanem… már akkor is, tudod…

Katzie egy pillanatra elgondolkodott. Miért is jött ide? Miért is figyeli már hetek óta ezt a fiút?

-Szeretem nézni, ahogy alszol.

Tomot meglepte az őszinte válasz és kicsit meg is ijesztette. Lehet, hogy Rachelle nem betörő, nem is ártatlan lány, hanem egy megszállott rajongó?

-Na jó, elég a játékokból! – csattant fel Tom – Ki vagy te és mit akarsz tőlem?!

-Rachelle Deschanel vagyok vagy Katzie, amelyik jobban tetszik –vonta meg a vállát még mindig mosolyogva. Nem ijedt meg a fiú ideges hangjától és dühös pillantásától, egyszerűen képtelen volt elképzelni, hogy Tom bántsa őt.

-Katzie? – húzta fel a szemöldökét Tom. A vonásai kissé megenyhültek, de még mindig bizalmatlanul méregette a lányt.

Katzie bólintott, majd várakozóan nézett a fiúra. Tom fejében még mindig öccse szavai visszhangoztak, de ezeknél sokkal erősebb volt a kíváncsisága. Mindent meg akart tudni erről az angyalról, még ha kiderül, hogy egy valóságos szörnyeteg, akkor is. De ebben ő erősen kételkedett. Elnézte a mosolyogós, csillogó szemű lányt, aki őszintén válaszolgatott a kérdéseire, nem taszította el a nyers modora sem és újra azt érezte, amit legelőször. Hogy nincs nála tisztább és ártatlanabb lény a földön.
Tom sóhajtott egy nagyot, majd mintha kissé feloldódott volna, a tőle megszokott lazasággal dőlt hátra az ágyon, és most már bizalmasabb hangon szólította meg a szőkeséget.

-Mesélj magadról, Katzie.

-Mit meséljek? – mászott be a fiú mellé, amin Tom már meg sem lepődött – Nem túl érdekes az életem.

Tom felnevetett, majd átkarolta a lányt. Neki nagyon is érdekesnek és titokzatosnak tűnt Katzie élete.

-Akkor kérdezek én. Például a neved… francia, nem? És miért vagy Katzie is?

-Francia vagyok. Egy orléans-i árvaházban laktam 10 éves koromig, aztán jött az Agyaggalamb és megmentett. Vele és Ruffival szöktünk át Németországba. Katzienak, pedig a szemeim miatt hívnak. Azt mondják, olyanok, mint egy macskáé. Meg mindenkinek van egy álneve, az igazi lebuktatna minket, a Katzie meg sokkal németesebb, mint a Rachelle – magyarázta a legtermészetesebben, azonban Tomban még több kérdés merült fel, mint a válaszok előtt.

-Árvaház? Ki az az Agyaggalamb meg Ruffi? És milyen mindenkinek? Hol buknátok le? – rázta a fejét Tom.

Katzie türelmesen elmosolyodott, majd belekezdett a meséjébe, egészen a legelejétől kezdve. Elmondta a homályos emlékeit a francia árvaházról, elmagyarázta, hogy ki az az Agyaggalamb és Ruffi, hogy hogyan szöktek át a határon és hogy mit csinálnak azóta Németországban. Tom tartott ettől, nem akarta, hogy kiderüljön, a lány mégsem olyan, mint akinek hitte, de képtelen volt ezért elítélni őt. Katzie olyan természetességgel beszélt sötét múltjáról, hogy az néhány másodpercen belül már Tomnak is azzá vált. Olyan volt, mintha már ezer éve ismernék egymást.

-Hogy érted, hogy fekete kalapos? Ez valami álnév? – szakította félbe Tom.

-Nem, dehogy –nevetett Katzie –Sosem hallottál még a blackhatter-ekről?

-Kellett volna? –vakarta meg a tarkóját Tom.

-Syra, egy blackhat hacker volt. Vannak whitehat hackerek, akik különböző számítógépes rendszereket védenek, vírusokat irtanak meg ilyenek. A fekete kalaposok az ellenkezőjét csinálják. Syra egyenesen profi volt ebben, úgy jutott be az ékszerboltok rendszereibe, mintha csak Super Mariozna. Vele sajnos csak egy évig voltunk, utána tovább állt, más csapathoz.

-Szeretted ezt a Syra-t? –kérdezte kedvesen Tom.

-Kedves volt, vele többet beszélgettünk, mint az Agyaggalambbal és sok mindent tanított nekem, de mennie kellett. Nem szabadna már róla beszélnem.

Tom nem értette, hogy miért, de jobbnak látta nem feszegetni a témát.

-És most mit csináltok? Itt laktok a környéken?

-Egyedül vagyok –mosolyodott el a lány, majd elmesélte az utolsó betörése utáni estét is. Tom teljesen ledöbbenve hallgatta végig Katzie társainak érzelemmentességét, míg a lány úgy beszélt róluk, mint a családja. Tom nem értette, hogy lehet, hogy valakit a „saját apja” meg akar ölni. Nem tudta felfogni miért volt annyira egyértelmű Katzie-nak, hogy többé már nem a család tagja. A kezei akaratlanul is ökölbe szorultak és úgy érezte, muszáj megvédenie Katzie-t. Ez az élet nem neki való, egy ilyen angyalnak szüksége van egy rendes családra.

-Hova mész? Maradj még! –kapott a lány karja után, amikor az kimászott mellőle.

-Mennem kell, késő van már –nézett rá mosolyogva Katzie.

-És? Aludj itt!

Katzie nagyokat pislogva nézett a fiúra. Aludjon itt? Egész éjszakára maradjon egy idegen lakásban? És mi lesz reggel?

-Jahm, Bill… igaz? –esett le Tomnak is.

Katzie bólintott, majd látva a fiú szomorú pillantását sietve hozzá tette:

-Holnap is eljövök.

-Helyes. A nagy Tom Kaulitz-ot nem illik megvárakoztatni – húzta egy laza félmosolyra az ajkait.

Katzie szíve hevesebben kezdett verni, imádta, amikor Tom mosolygott.

-De holnap te mesélsz magadról.

-Ohh, akkor egy egész hétig csak az érdemeimet fogom sorolni –kacagott Tom.

-Szívesen hallgatlak –mosolyodott el Katzie, majd egy puszit nyomott Tom arcára és már el is tűnt.

Folyt. Köv.

Aki olvasta a többi blogomat is, ha van ideje és kedve, nézzen be ide: www.abutterfly.blog.neon.hu 
Kíváncsi vagyok mit gondoltok róla vagy miket fedeztek fel.